A Rolling Stone magazin listája fontos hivatkozási pont a popkultúrában, még akkor is, ha tudjuk, hogy minden ilyen listán jókat lehet vitatkozni. Az újság közel 300 szakújságírót, zenészt, producert, zeneipari szakembert kért fel már a 2000-es évek elején is, és most is arra, hogy vegyenek részt a lista összeállításában. Mint írtuk, a mostani lista összeállítása egy éven át tartott, és többek közt felkérték Beyoncét és a U2 tagjait is a szavazásra.

A 2003-as listát vezető tíz albumból hét a hatvanas években készült, kettő a hetvenes évek legelején, és csak egy, a The Clash London Callingja jelent meg kicsit később, konkrétan 1980-ban.

Az idei lista megfiatalodott, két album jelent meg róla a hatvanas években, öt az azt követő évtizedben, bekerült Prince 1984-es Purple Rain-je a TOP10-be, és két kilencvenes évekbeli lemezt is találunk az élbolyban. Míg 2003-ban a Clash 1980-as lemeze volt a legfiatalabb, most Lauryn Hill 1998-as albuma zárja a TOP10-et.

És akkor nézzük meg egy kicsit ezt az élbolyt.

Valószínűleg nem véletlenül került a lista élére 2020-ban Marvin Gaye 1971-es mesterműve. „A világ még soha nem volt olyan nyomasztó, mint most. Megöljük a bolygót, fiatalembereket ölünk az utcákon, és háborúzunk szerte a világon. Az emberi jogok ... ez a téma” – mondta korábban Gaye egy interjúban az albumáról. 2020-ban mintha a világ még nyomasztóbb lenne, a bolygót még jobban igyekszik az emberiség tönkretenni, az utcákon hol a Black Lives Matter mozgalom nevében, hol diktátorok, hol más politikai szörnyűségek ellen tüntetnek az emberek (és a tüntetéseket sokszor véresen megtorolja a hatalom), tombol a korrupció és persze háborúk is vannak, ha most nem is Vietnamban. És akkor még a koronavírusról és a gigantikus erdőtüzekről még nem is beszéltünk…

A Motown Records minden bizonnyal legfontosabb albuma a What's Going On, és nemcsak a szövege miatt az, hanem számos mai stílus zenei előképének is tekinthető az a funkos-soulos-jazzes hangzás, amellyel nem mellesleg végleg leomlott a fehér és fekete zene közötti fal anno. (A 2003-as listán is benne volt az első tízben, most kiütötte az élről a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band című albumát, amely idén az első húszba sem fért be.)

A lista ezüstérmese nem változott, a Beach Boys Pet Sounds című 1966-os albuma 2003-ban is, most is a második. Néhány éve a hvg.hu is összeállította a legfontosabb albumok listáját, amelyen szerepel természetesen a Pet Sounds is. Akkor azt írtuk többek között, hogy a „cuki kaliforniai fiúk szörfzenekaraként indult Beach Boys az évtized közepén új irányba fordította a vitorlát. A dalszerző és hangszerelő zseni, Brian Wilson többet és mást akart – más hangulatokat, összetettebb, komplexebb formákat, egy nagyobb gondolati egységet megjelenítő nagylemezt. A Pet Sounds tulajdonképpen teljes egészében Brian Wilson műve, nevezhetjük akár kváziszólólemeznek is…. amelyben beat, kamarapop, jazz, exotica, klasszikus és kortárs zene kapcsolódik össze addig sosem hallott egységgé.” Nemigen van olyan poptörténeti lista, ahova ez a lemez ne férne fel.

Hogy a korábbi 30. helyről miért kúszott fel a dobogó harmadik fokára Joni Mitchell most, azt nem nagyon értjük. A hetvenes évek elején kétségkívül újdonságnak számított egy női előadótól egy ilyen letisztult, őszinte, kitárulkozó lemez, amelynek dalai a hiábavaló szerelemről, az elválásról, a belső vívódásokról szóltak, de hogy 2020-ban mitől erősödött meg ez az üzenet annyira, hogy a TOP10-ből olyanokat szorítson ki, mint a Rolling Stones vagy a Clash, az rejtély. Ő maga azt nyilatkozott a Blue-ról, hogy akkoriban „úgy éreztem magam, mint a celofán a cigarettacsomagon. Úgy éreztem, hogy semmiféle titkom nincs a világ előtt, és nem hazudhatom azt, hogy erős és boldog vagyok.” Igen, ez mondjuk most is hallatszik.

Stevie Wonder szintén új szereplő az élbolyban és szintén a Motown kiadóval fémjelzett funk-soul-vonalat erősíti. Az 1976-os Songs in the Key of Life a korábbi listán az 57. volt, most 4. helyezett. Ebbe duplaalbumba (amelyhez még egy négydalos kislemez is tartozott) Wonder mindent bele akart írni, ami foglalkoztatta. Így aztán a kádban fürdő csecsemők boldogságától kezdve a nagy elődök (Duke Ellington, Ella Fitzgerald) iránti tiszteletadáson át a társadalmi egyenlőtlenségekig számos témát érint. Gyaníthatóan ez utóbbi, elsősorban a feketék elnyomását megéneklő dalok repítették a lista elejére a zeneileg kifejezetten eklektikus lemezt 2020-ban.

A Beatles az új lista nagy vesztese, míg 2003-ban négy albummal voltak az első tízben, idén már csak eggyel, az Abbey Roaddal fértek be oda. A tavaly 50 éves évfordulóját ünneplő (és mellesleg ennek apropóján újra a slágerlisták élére kerülő) lemez a poptörténet egyik legszebb hattyúdala is. Bár nem ez a lemez jelent meg utolsóként, de ezt készítették el utoljára Lennonék. Egy utolsó nagy nekiveselkedés, egy fantasztikus nagylemez, emlékezetes záróakkordok sorozata.

Korábban azt írtuk, hogy a felvételek idején a Beatles tagjai kimondva-kimondatlanul már érezték, hogy itt a vége. Elővettek egy csomó olyan számötletet, amelyeket a Let It Be-sessionök idején félbehagytak (sőt, tulajdonképpen a lemez dalainak nagy része onnan eredeztethető), így jött többek közt a Harrison-féle csodás Something, a Mean Mr. Mustard, az Oh! Darling, a Maxwell’s Silver Hammer, az Octopus’s Garden, az I Want You (She’s So Heavy), meg a második oldal hosszú egyvelegének daldarabkái közül a legtöbb.

Az album egy gyakorlatilag már diszfunkcionális, emberi- és alkotóközösségként alig-alig létező, válófélben lévő zenekar utolsó nekibuzdulása és megható remekműve.

A Nirvana 1991-es Nevermind-ja a második legfiatalabb album a TOP10-ben, amely már a korábbi listán is az első húszban szerepelt. Nem csoda, mert ez az album alapjaiban megváltoztatta a globális popkultúrát. Olyan lemez ez, mint az összes többi korszakalkotó: utána már semmi sem volt olyan, mint előtte.

Kurt Cobain az utolsó klasszikus rocksztár, az internet előtti, analóg, teljes generációkat átívelő fajtából – nem volt azóta hozzá hasonló, s nem is nagyon lesz…

A Nirvana volt az a zenekar, mely – részben a nyolcvanas évek amerikai alternatív együtteseinek örökségét, többek közt a Pixies-féle halk/hangos/halk-dinamikát, a Sonic Youth-féle zajos, kísérletező gitárzenét, vagy a Hüsker Dü dolgait felhasználva, azokat saját képére formálva – bevitte az alternatív zenét a mainstreambe. A Nirvana összességében is óriási hatással volt a populáris kultúrára. Mindenki számolt már Nirvana-pólókat a kilencvenes évek Sziget-fesztiváljain, tudjuk miről van szó. Ahogyan minden szakadt dorkó-szakadt farmer-csíkos póló/pulóver összeállítás Kurt Cobain után kiált" – emlékeztünk Kurt Cobain halálának huszadik évfordulóján. A zenekar fájdalmasan rövid életművének az esszenciája a Nevermind, hát hogyne kerülne fel egy ilyen lista előkelő helyeire?

Az első tízbe került idén a Fleetwood Mac 1977-es Rumours és Prince 1984-es Purple Rain című lemeze, Bob Dylantől ezúttal az 1975-ös Blood on the Tracks, illetve Lauryn Hill The Miseducation of Lauryn Hill című 1998-as – a soul, a reggae és a gospel elemeit keverő – rap-albuma is. Ez utóbbi 2003-ban még a 314. volt, onnan tört most előre a 10. helyre.

Itt az egész album végighallgatható:

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: