Ötödéves a prózai színész szakon, 25 éves. „Deviáns gyerek voltak, nem tudtam lekötni az energiáimat, nem tudtam, van-e bennem ehhez tehetség, elsőre nem is vettek fel” – mondja a színészetről. Egy színi tanodában aztán kiderült, hogy van mit kezdenie a dologgal, ezért újra az SZFE mellett döntött, sikerrel. „Aki felvételt nyer ide, annak mindenképp meghatározó ez az egyetem. Nem hiszem, hogy meg lehet úszni sikerek, kudarcok, önismeret nélkül. A szakmánk itt az identitásunk részévé válik; megismerjük a testi és szellemi korlátainkat, de arra is rádöbbenünk, miben vagyunk jobbak, mint mások. Ezekkel nem könnyű szembesülni. Hosszú évekig az egyetem az életterünk, bent zajlik az egész életünk, a magánéletünk is. És mindenki nagyon közel van: melletted alszik a szerelmed, a barátod, az ellenséged, és az is, aki éppen aktuálisan anyáddá vagy apáddá vált.”

Az egyetemfoglalást egyszerre rosszként és jóként élte meg. „Nehéz megélni 25 évesen, hogy kikerülünk a világba, kezdenénk a pályánkat, de ehelyett most először találkozunk a hatalom zsarnoki, elnyomó természetével.

Erről csak történelemkönyvekben olvastunk.

Hogy ez velünk is megtörténhet, és hogy ilyen cinikus a kormány, az meglepett, és nagy csalódás volt. Ahogy az is, hogy olyan embereket bírálnak, akiket nagyszerű művészeknek és embereknek tartok. De egyúttal azt is megismertem, mit jelent az összefogás ereje, a demokrácia. Nekem ehhez nem volt érzékem; hajlamos vagyok rá, hogy makacsul ragaszkodjak az igazamhoz, akármit is mondanak mások. Sokat tanultam az elmúlt hetekben; már könnyebben túl tudok lépni ezeken határaimon.” A blokád alatt őrködött, raktározott, de főként az akció munkacsoporttal dolgozik a rendezvényszervezés minden területén. Emlékszik, remegett az egész teste, amikor kiderült, hogy működik, amit kitaláltak, és több kilométeres embersoron keresztül juttatták el a chartát a Parlamentig. „De olyan is volt, hogy a fórumon sírtam. Egyszer nagy többségben leszavaztunk valamit, legalább százötvenen. És egy ember mégis fel mert állni, hogy ő ezzel mégsem ért egyet. Nem azt mondták neki, hogy hallgasson már, hanem megkérdezték, miért. Elmondta. Utána változott a szavazás eredménye.

Huszonöt év alatt nem láttam ilyet, hogy a kisebbség ne elnyomva, hanem meghallgatva legyen. Életemben először most, itt, az SZFE-n találkoztam ezzel.

A többi hallgatói portrét itt találhatja meg: