Lady Gaga rajongói megszokhatták, hogy az énekesnő valamilyen üzenet köré építi a lemezei koncepcióját. A Born This Way például politikai állásfoglalásnak is beillett az LMBTQ-közösség mellett, a 2020-as Chromatica fő koncepciója pedig a boldogság megtalálása és a gyógyuláshoz vezető út volt. A legújabb albumán szakít ezzel a szokásával: a Mayhem ezúttal nem akarja megfejteni a világot, csak szórakoztatni, inspirációért pedig egészen a zenei karrierje gyökeréig nyúl vissza.  

Egy interjúban ki is emelte: szándékosan nem akart plusz üzenetet megfogalmazni az albummal, a dalokon pedig érződik, hogy nemcsak visszatalált egykori önmagához, hanem élvezi is az alkotási folyamatot – szerencsére ez a felszabadultság szépen átragad a hallgatóra is, aki könnyen egy klubba képzelheti magát valamikor a 2000-es évek végén, a 2010-es évek elején.  

De érdemes azt is szóvá tenni, hogy Lady Gaga nem kis kockázatot vállalt, amikor művészi és zenei értelemben visszanyúlt a karrierje kezdetéhez. A nosztalgiázás ugyanis nem mindenkinek kifizetődő. Katy Perry például hiába próbált meg a korai imázsából ihletet meríteni, már nem volt hiteles a „girl power” hírnökeként.  

A Mayhemen viszont újra azt a Gagát halljuk, aki nem fél kilépni a popzene adta keretekből, és bátran használja inspirációként saját dalait, de pályatársait és példaképeit is felismerhetjük az albumon. Az új dalokban David Bowie, Prince, az Earth, Wind and Fire, a Nine Inch Nails és a Radiohead hangzásvilága köszön vissza, de tagadhatatlan a francia elektronikus duó, a Daft Punk, Taylor Swift és Charli XCX hatása is. 

Rajongói szerint Swift olyannyira hatott a How Bad Do U Want Me című dalra, hogy egyenesen vokálozik benne, sőt szerintük valójában egy titkos közös dalról van szó.  

Az Abracadabra hallatán a vájtfülűeknek némi ABBA-utánérzésük is lehet, sőt Lady Gaga ebben a dalban saját nagy slágerét, a Bad Romance-t használja legfőbb inspirációként. A Vanish Into You-ban a diszkó-életérzés a markáns, az album nyitódala, a Disease pedig néhány meghallgatás után a Paparazzira hasonlít, és szintén a hírnévhez való viszonyát énekli meg a Perfect Celebrity-ben. A Garden of Eden a debütáló Just Dance és a Poker Face dalainak szerelemgyereke; a Don’t Call Tonight pedig az Alejandro utódja, miközben nem akar a klónja lenni.  

A Mayhem egyszerre fanyarul szókimondó, mint a korai Gaga-albumok, és kifinomult, mint amilyennek megismerhettük a Csillag születik című film dalaiban vagy a Tony Bennett-tel közös lemezén.  

A hallgatósága valahogy mégis inkább ezt az utóbbi Gagát szeretné látni és hallani, amit jól példáz, hogy az utóbbi évek egyik legsikeresebb duettjét hozta össze Bruno Marsszal, amikor megcsinálták a Die With a Smile-t. Szinte tényleg minden eseményhez illik, esküvőhöz, ballagáshoz, talán még egy temetésen is elhangozhatna. És miközben Lady Gaga egész jól hozza a dalhoz elképzelt füstös talponállóban dolgozó pincérnőt, művészi karaktere jóval színesebb annál, hogy csupán a rajongói kedvéért elnémítsa igazi valóját.

A dal az album utolsó harmadában foglal helyet. Itt szólalnak meg az igazán érzelmes számok, például a vőlegényének írt Blade Of Grass, amely egyfajta levezetése annak az érzelmi hullámvasútnak és „ön-újrafelfedezésnek”, amelyre az énekesnő vállalkozott.