Formatervezési Nívódíj kiállítás az Iparművészeti Múzeumban

Ám nálunk a magyar dizájnról beszélni egyelőre nagyságrendekkel biztosabb befektetésnek tűnik, a füst és láng aránya már hosszú évek óta nem változik: a termék kevés, a fölhajtás nagy. A témában érdekelt kevés szervezet és intézmény számára tétje van, hogy mennyi hazai dizájn látszik egy adott periódusban. Ez a periódus évi egy hét -- nem túl hosszú idő egy dinamikus fiatal ágazat bemutatására. Ám a szervezőknek ez az egyetlen hét is mérhetetlenül hosszúnak tűnhet néha. A Designhét évről évre megküzd a létezésért. Nem a minisztériumi szintű és ahhoz mérten nagyvonalú támogatás akadozik, mert abból úgy látszik, egyelőre van elegendő. De valami mindig veszélyezteti az óvatosan felépített, meglehetősen ingatag talajon álló imázst. Mind a hazai dizájn születése körül bábáskodni vágyó -- már évek, sőt évtizedek óta bemosakodott -- szervezetekét, mind a születendő magyar dizájnét. Nevezett újszülött ugyanis csak nem akar felsírni. Sokak szerint még meg sem fogant, csak a névadót tartották meg előre. A hazai dizájn létezése mellett kevés érv szól. A legnyomósabb érv nyilván a létező termékek gazdag kínálata lenne. Ám még ennek a reflektorfénybe törekvő kurta egy hétnek is olyan hézagos fátyol fedi a kulisszáit, hogy oda a -- mégoly laikus -- érdeklődő akaratlanul is kénytelen bepillantani.

A legelső erőpróba annak idején a Designhét szellemi gazdájának és fő tervezőjének -- a Design Terminál Kht.-nak (úgy is mint dizájnterméknek) a bevezetése volt a köztudatba és a piacra. Ez idő tájt a kht. kukküres honlapja volt a gyenge láncszem, ez azóta valamennyire már feltöltődött tartalommal -- volt rá három éve. Indulásakor a rendezvény egy másik nehézséggel is keményen megküzdött: a létező és vállalható rendezvényhelyszínek összeszedésével. Ez folyamatos kihívás azóta is, minden évben. Tavalyelőtt a hazai dizájnt bemutatni hivatott helyszínek többsége szinte kizárólag külföldi termékekkel kereskedő galéria volt. Tavaly a program helyszíneinek megnevezése okozott fejtörést a szervezőknek, hiszen szinte az összes rendezvényt a Gödör Klubban tartották. A programfüzet összeállításánál sok nyelvi lelemény és tördelési furfang kellett ahhoz, hogy ez ne első ránézésre derüljön ki. Az első Designhét előzékenyen mosta össze saját programjait a Budapesti Őszi Fesztiváléval, és még most, a harmadik évben is tartalmazta a programkínálat az egyébként az Építészet hónapjához tartozó blokkokat, noha az idén 80 különböző helyszín szerepelt a Designhét programfüzetben. Ezt a sokrétű, színes kínálatot betyáros húzással sikerült biztosítani. A Próbajárat fantázianevű program keretén belül a Designhét információira szomjas közönségét kiküldték terepre egy listával: több mint 50 belvárosi galériában fiatal dizájnerek kiállított munkáit tekinthették meg -- ha akarták.

A Designhét évről évre abból gazdálkodik, ami éppen van, túl sokat nem is várhatunk a kiállított tárgyaktól. Ilyenkor minden dizájn, ami valamennyire nézhető, és mindenki dizájner, akinek van valami kiállíthatója, legyen az diplomamunka, kézművesremek vagy látványterv. Ezek a legritkábban termékek, gyártásukról, piacra kerülésükről többnyire szó sincs. A „fiatal dizájner” szokás szerint a szakmai szleng alkalmazása a frissdiplomásra -- esetleg hallgatóra. Ez alól még a protokolláris csúcsrendezvény, a Nívódíjas Ipari Forma díjosztó rendezvénye és kiállítása sem kivétel. A nagyon kevés valóságos termék mellett az idén is vállalta a jótékony statisztálást a hazai művészeti felsőoktatás -- egyelőre még lelkes -- fiatal stábja.

A Designhét kiállításai jelentősen nem különböznek egymástól -- már ami a tárgyi felhozatalt illeti. A megnyitók sokkal markánsabban jellemezték az egyes intézményeket, szervezeteket, galériákat, mint maguk a kiállított tárgyak. A 25 éves fennállását ünneplő Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület jubileumi kiállítása üde kivétel volt a veretes, protokolláris megnyitók sorozatában. Jól indult a Krea Művészeti Iskola dizájnheti programja is. Úgy tűnik azonban, hogy ha egy, a hazai dizájnról szóló beszélgetést kimozdítunk a szokásos lózungok és udvariaskodások kötelező köréből, akkor nehéz terepre tévedünk. Itt fölvetésként elhangzott, hogy magyar dizájnról a nemzetközi viszonylatban használatos fogalom értelmében biztosan nem lehet beszélni. Erre nagyon gyorsan kiderült, hogy ha a hivatalos sablonszöveg mentén nem lehet haladni, akkor beszélgetni sem lehet róla, és a kerekasztal-beszélgetés leült. Némi csalódást okozott a Francia Intézetben rendezett kamarakiállítás megnyitója, amelynek szövege sajnos nem lógott ki a magyar közhelygyűjtemények sorából, és a menetrend sem tért el a hazai koreográfiától: a szakmai közönség a záró taps után húsz másodperccel úgy áll az előtéri állófogadáson, mintha a kiállítóteremben kiürítési gyakorlatot tartottak volna. „A francia design csillagai” fellengzős nevet viselő tárlat tárgyai sem különböztek első látásra az átlagos magyar felhozataltól. Itt is többnyire fiatal dizájnerek munkáiról van szó, és itt is egy díj, az Observeur du design díjazottjai vonultak föl, ám itt gyártók és tervezők valós együttműködésével életre hívott valódi termékeket állítottak ki. Tehát dizájnt.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Ponton Galériája jól gazdálkodott az idővel és az anyaggal, így az egy hétbe két kiállítást is bele tudott szorítani elegáns váltással. A galéria a programsorozat finisére tartogatta a nemzetközileg elismert hazai dizájnerek szűk körének egyik tagja, Lengyel István életmű-kiállítását -- akit a szakmai világ azért nem véletlenül ismer Stefan Lengyelként. A Designhét nulladik napi programja volt a galériában a MOME és a British Council közös szervezésű workshopjának kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött kiállításmegnyitója. A workshop célja olyan közhelymentes szuvenírtárgyak kigondolása, tervezése és lehetőleg kivitelezése volt, amelyek méltóképp, vállalhatóan képviselik Magyarországot. Intelligensen és giccstől mentesen. Itt kezdődik a félreértés, ami aztán a végeredményen meg is látszott. A giccs ugyanis nem annyira tárgy, mint inkább viselkedés- és gondolkodásmód. A britek által hozott, korábbi workshopok végeredményét szemléltető anyag jó részéből is leginkább az derült ki, hogy a szuvenír már csak giccs marad, akárki csinálja, akármiből, akárhol, akármilyen szándékkal. Csak éppen az nem mindegy, hogy ki keres rajta. Ez a fontos szempont valahogy szemérmességből nem mondódott ki. A workshop és a hozzá kapcsolódó impozáns kísérőpropaganda túlságosan sűrű hálót kötött, és úgy kezdett el merítgetni a hazai dizájn zavaros vizeiben, hogy aztán a háló tartalmát már ki sem tudta húzni a partra. A workshop előzetes beharangozására, ideologizálására és utólagos népszerűsítésére egyaránt alkalmasnak vélt „Mik vogymuk” című nagy példányszámú, kulturális színezetű kiadvány már a címében ellentmondásos, tartalmát tekintve annál inkább, főleg ha úgy nézzük, mint olyasvalamit, aminek köze van a hazai dizájnhoz. Mert tényleg, mik is vogymuk? -- Mik is lehetünk mi, akik dizájnt írunk, workshopot mondunk, identitást keresünk, és valami vélt elvárásnak való megfelelésül egy kicsit magyarítunk a legősibb nyelvemlékünkön, hogy érthetőbb legyen. Ki számára is? A minket néző külföldi számára biztosan nem, mert az a vogymukot ugyanúgy nem találja majd a szótárban, mint a vogmukot, ha nem érti. Érteni amúgy nem neki kellene elsősorban, hanem nekünk -- ám azt hiszem, mi nem értünk valami fontosat, ameddig ilyen címeket adunk.

Tóta József