Szeretteink halálának gyászolása egyidős az emberiséggel, és nemcsak minket érint; bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy más főemlősök, például az elefántok is megsiratják halottaikat, azaz rendelkeznek gyászreakcióval. A pszichoterápia már a kezdetektől felismerte a gyász jellegzetes kihívásait és a depresszióval való kapcsolatát - vagy, miként Freud a leghíresebb értekezései közül az egyiknek címként adta: Gyász és melankólia. Halottaink sosem mennek el tőlünk örökre; visszatérnek álmainkban és képzelgéseinkben, ott élnek a falon lógó képeken, mobiltelefonjainkban, számítógépeinken. Néhány embernek enyhülést hoznak az álmok, mások számára nincs annál szomorúbb pillanat, mint amikor a halott szülő, hitves vagy gyermek álomképe elillan a hajnallal, míg ők vonakodva ébrednek egy újabb napra, amely szintén a szeretett ember nélkül telik el.

De amint a kutatók ráirányítják vizsgálóberendezéseiket a lélek gyásznak helyt adó sötét bugyraira, felfedezik az emlékek felébresztésének lelki egyensúlyt megborító erejét. A kötődés foka határozza meg, hogy valaki hogyan tér magához hozzátartozójának halála után. Ez a terapeuták által "komplikált gyásznak" elnevezett jelenségből ered, ami alapvetően azt jelenti, hogy a gyász nem múlik el. "Legalább fél évig elhúzódik, akadályozva a hátramaradt személyt a mindennapi teendőkben" – mondta Mary-Frances O'Connor, a kaliforniai UCLA kutatója, hozzátéve: „minden nap azt tapasztalod, hogy vágyakozol az elhunyt után, keresed őt a tömegben, hazavárod.”

A Neuroimage folyóirat hasábjain O'Connor és kollégái beszámolnak arról, hogy funkcionális mágneses rezonancia vizsgálatot (fMRI) végeztek a komplikált gyász ideggyógyászati alapjainak kivizsgálásához néhány olyan nőn, akik mellrák miatt vesztették el közeli hozzátartozójukat. A normál gyász szemmel látható az agyvizsgálat során: egy árva lánynak édesanyját ábrázoló kép felmutatásával aktiválták az agy azon területeit, ahol az érzelmi fájdalom lezajlik.

A komplikált gyászban szenvedő nők egymáshoz képest hasonlóságot mutattak, de máshol: esetükben az előagyi szürkeállománymag – ami a jutalmazással, örömmel és ragaszkodással hozható kapcsolatba – aktivizálódott. „Miután kijöttek a vizsgálóberendezésből, a komplikált gyász csoport jóval rosszabbul érezte magát” – mondta a kutató. „Ugyanakkor ők is azon a véleményen voltak, hogy nagyon jó volt újra látni az édesanyjukat. Végigtanulmányozták a fotóalbumokat, és egész idő alatt úgy beszéltek az adott személyről, mintha még mindig közöttünk lenne.” A nők ebben az állapotban öntudatlanul meghosszabbították a gyászukat, vonta le a következtetést, mert az elvesztett személy emléke örömet, ugyanakkor fájdalmat is okozott számukra.

A 34 éves Los Angeles-i Janice Van Wagner egy közülük: édesanyja két évvel ezelőtt halt meg mellrákban, viszonylag fiatalon, 58 évesen. Szülőt vagy testvért mellrák miatt elveszíteni különösen nehéz minden nő számára, mert ez maga után vonja azt, hogy a túlélő maga is ki van téve a betegség veszélyének. Van Wagner édesanyja, ami oly gyakori a mellrák esetén, élete utolsó heteit súlyos szenvedésben töltötte.

Mivel Van Wagner egyke volt, hajadon, igen közeli viszonyban volt édesanyjával. „A gyász mértéke megfelelt a kapcsolat intenzitásának” – mondta, összehasonlítva a vágyódását egy drogfüggő epekedéséhez a kábítószer iránt. „Képtelen voltam eltűrni a fájdalmat, semmi sem okozott már örömöt; még zenét is képtelen voltam hallgatni”  – számolt be szenvedéseiről.

Van Wagner élete már visszatért a normális kerékvágásba, de a kutatók becslései szerint a komplikált gyász előfordulása a gyászolók között 10-20 százalékra tehető. Ezért fontolóra veszik a Mentális rendellenességek statisztikai és kezelési kézikönyve (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) újabb bővített kiadását, amelyben már ez a jelenség is szerepel, s így erősítheti a tudatosságot és előmozdíthatja a gyógyulást.