Adva van egy lelet, ami történetesen lehet egy téglába vésett jelzés, egy sírkeresztbe vésett ábra, egy falba rótt rajzminta, vagy csak egy repedés, amelyben benne van a képzettársítás lehetősége, a tulajdonképpeni kultúrtörténeti kód. Ez a kiindulópont, az úgynevezett pozitív forma, az archaikum letapogatható nyoma, amelyre Bátai szabálytalan peremű papírmasét helyez, és átülteti rá annak ikonográfiai állagát, leszedi róla a képi mintát, a negatív öntetet. Az átpréselt forma képezi a leendő mű fizikai alapját, az tartalmazza a központi motívumot, a tartalmi foglalatot, amely a későbbiekben foganatosított színezési eljárás következtében cserzett, illetve konzervált tulajdonságot vesz fel, erősítve azt az eredeti hatást, amit a szöveges vagy rajzos ábrák relikviás mivoltukban a priori közvetítenek a jelenkor felé. A mintaátvétel alkalmával az eredeti nyomóforma amúgy is hiányos nyelvi készlete tovább veszít motívumvilágából, és a hermeneutika felé, illetve a titkok világának irányába tolja az esztétizált, művészetté avatott, már különben is hiányos üzenetértékű leletet. A Rétegek című ciklus darabjai például önmagukban is azt a hatást keltik, mintha a történelem salétromos-felpattogzott falfelületéről váltak volna le, az emberi kultúra ősmasszájából szakadtak volna ki. Vagy lehetnének halotti maszkok is az emberi kultúra arculatáról.

A leletként kezelt archaikus minták – a sokszor ismeretlen nyelvből származó ősrétegek – szimbólumvilága természetszerűleg a legalapvetőbb nyelvi formák világa is egyben: ősi alakzatok, kezdeteket jelölő rováskonstrukciók, a hit világához közeli jelképek, amelyek ráépülnek egy újabb nyelvre. Az archetípiai mintasor önmagában véve is mindenkori ösztönzés, kihívás és ihlet, amelynek elemeit Bátai a kilencvenes évek elején emeli be munkásságába. A körre, a négyzetre és a keresztre immár nem leletként, nyomóformaként, hanem ikonográfiai origóként tekint, témaként viszonyul hozzájuk, ő maga viszi fel őket a képzési felületre, méghozzá azzal a technikai leleménnyel, melynek révén a képek a megtévesztésig visszaadják az archaikum hangulatát, szellemi atmoszféráját. A műveken ünnepélyes, tiszteletet ébresztő, profán vonásoktól mentes szakralitás sugárzik át, és a lélek önmeghatározó képességének nyoma fedezhető fel rajtuk. A képeken átsüt a lét örökkévalóságának érzete, és maguk is szubsztrátumként, egy szubsztancia lecsapódásaként, eredendő energiakollektorként határozódnak meg.
Az Ősformák című sorozatban Bátai imitt-amott már leépíti a felismerhető alakzatok kanonikus világát, és a végső princípiumot az ősanyag, az ősköd amorf masszájába helyezi vissza. Figyelmét másrészt sok esetben a pontra, a legparányibb nyelvi elemre, valamint az összekuszálódott vonalra összpontosítja, s így az ikonikus kifejezést lefejti annak létperemeire, a tulajdonképpeni kezdetekre, jelezve, hogy munkásságának egyik kevésbé interpretált törekvésében időszerű, primáris művészetelméleti kérdések is meghúzódnak.


Szombathy Bálint: Időnyomok halotti maszkban

Bátai Sándor: Képírás c. kiállítása 2009. szeptember 10-ig látogatható a Kempinski Galériában (Budapest, Erzsébet tér 7-8.)