„Mondhatott volna bármi olyat [a vizsgálati alany], ami megállította volna önt a kísérlet folytatásában?” „Nem” – válaszolta a Yale Egyetem kutatóinak az az ápolónő, aki percekkel korábban azt hitte, a kísérletvezető utasítására halálos áramütést adott egy ártatlan embernek. Akkor még nem tudta, hogy a fiatal szociálpszichológus, Stanley Milgram kísérletsorozata valójában azt vizsgálta, hogy hétköznapi emberek mennyire hajlandók vakon engedelmeskedni egy számukra tekintéllyel bíró személy – ez esetben egy tudós – utasításainak, és annak fölszólítására hányan képesek (akár elviselhetetlenül nagy) fájdalmat okozni egy ismeretlennek. Az 1961–1962-ben zajló kísérlet nem várt, máig megdöbbentő eredménye szerint – a teszt leggyakrabban idézett változatában – a résztvevők közel kétharmada (40-ből 26-an) halálra sokkolta volna felebarátját.

Pedig látszólag nem is élet-halál kérdéséről volt szó, csupán egy színlelt tanulási kísérletről, amely úgymond az emlékezet és a büntetés viszonyának tanulmányozását szolgálta. A forgatókönyv szerint egy – beavatott – „tanulónak” szópárokat kellett bemagolnia, a vizsgálat valódi céljáról mit sem sejtő „tanárának” pedig a hibákat növekvő erősségű áramütésekkel kellett megtorolnia. A szomszédos szobában leszíjazott, jajveszékelő diákja persze csak színlelte a fájdalmat. Az áramütésekhez a feszültséget egy impozáns kapcsolótáblán 15 volttól 450-ig harminc lépésben lehetett állítani, a gombok fölött feliratok jelezték a – középtájtól már intenzívnek minősített – fájdalomfokozatokat: az utolsó két címkén például a „Veszély: súlyos sokk”, illetve az annál is rosszabbat sejtető „XXX” felirat állt. A „tanuló” 75 voltnál jelezte, hogy kezd kényelmetlenné válni számára a fájdalom, 150-től követelte a kísérlet befejezését, a 300-as régióban már fájdalmasan üvöltött, az utolsó áramütésekre pedig nem is reagált.

A teljes cikket a HVG e heti számában olvashatja.