Egy közösség, egy társadalom fontos lenyomatát adja, hogy milyen kérdéssel fordulnak tagjai leggyakrabban a terapeutákhoz. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy a hűséggel kapcsolatban felmerülő kételyek, bizonyítékok, bizonytalanságok és vádak miatt szenvednek manapság a legtöbben. A hűség ebben az esetben nem csupán szexuális vonatkozásában értendő, hanem az elvek, az emlékek, a családi titkok világát tekintve is.

Amikor társat választunk, arról is döntést hozunk, hogy elhisszük a másiknak: kiáll majd mellettünk. Ez szövetség, amely létrejön két ember között, amikor szorosabban összefonódik az életük. Természetesen számos olyan szövetség létezik, ahol a pár tagjai lazán értelmezik a hűséget, de a lényeg mindenhol ugyanaz: világos szabályok körvonalazódnak, meghatározzák, mi az, amit még tolerálhatónak tartunk a kapcsolatban, és mi az, ami már biztosan bántó a másik számára.

Az ilyenfajta vállalásokhoz – ahhoz, hogy fel tudjuk mérni, mit tudunk betartani és mit elhinni – alapos önismeret szükséges, különösen akkor, ha nem szeretnénk csalódni. Ha kellő beleéléssel és önkritikával végig tudunk tekinteni addig megtett utunkon, látni fogjuk, hogy nagyjából mennyit vagyunk képesek megtenni és tolerálni.

A kognitív disszonancia

A legtipikusabb hiba, amit ebben a fázisban elkövetnek az emberek, hogy kihagyják az előbb említett lépést, és engedik, hogy elsodorja őket az élmény és a vágy. Ennek köze van a pszichológiában leírt úgynevezett kognitív disszonancia jelenségéhez, amelynek – ebben az esetben – az a lényege, hogy ha olyan dolgot teszünk, aminek ellentmondanának a tények, akkor nem érezzük jól magunkat, hiszen nem tudjuk mivel magyarázni tettünket. Két lehetőségünk van, hogy csökkentsük a feszültséget: vagy nem tesszük meg, amit eredetileg akartunk, vagy átértékeljük a helyzetet.

Hátha visszakapunk valamit abból, amit adtunk

Shutterstock

Ez a párkapcsolatban úgy működik, hogy ha már választottunk valakit, akkor azokat az információkat keressük és vesszük észre, amelyek a döntésünket alátámasztják. Az egyik leggyakoribb eset, amikor egy nő már nagyon szeretne gyermeket, és emiatt azt a partnert, aki hajlandó ezt vele vállalni, felmagasztalja még akkor is, ha nem illenek össze (például erős dohányos vagy italozó az illető, amit a nő nehezen visel, de abban hisz, hogy majd leszoktatja a párját). Bármit elhisz és átértékel, csak hogy lehessen alapja a választásának.

Gondolkodásbéli torzítás ez: ha szükségem van arra, hogy jónak lássak valakit, akkor bagatellizálom a negatív tulajdonságait, ugyanakkor felnagyítom a pozitívokat. Így már jó szívvel megyek bele a helyzetbe. A gondok aztán a legkülönfélébb frontokon jelentkezhetnek: előbukkannak az addig csak sejthető, titkolt rossz szokások, kötődések (zűrös családi élet).
Emellett hiába látom, hogy már nem jó vagy nem működik a kapcsolat, ha úgy érzem, hogy rengeteg energiát, türelmet és szeretetet tettem bele, mindaz az érték elveszne, értelmetlenné válna, ha elhagynám. Emiatt aztán tovább nyűglődünk a kapcsolatban, hátha visszakapunk valamit abból, amit adtunk.

Amíg tart a régi

Ezek a mechanizmusok akkor is megjelennek, amikor kilépnénk a kapcsolatból, mert elsodort minket egy új szenvedély. Kialakul a háromszöghelyzet, ami legtöbbször mindenkinek szenvedést okoz. Az egyik esetben a szerető nem érti, miért nem lép már ki partnere a megromlott kapcsolatából, hiszen egyértelmű, hogy rosszul érzi magát benne. De ha az illetőnek a fent említett tapasztalata van, azaz hogy túl sokat adott a párjának, túl sokat fektetett bele a kapcsolatba, akkor még remélhet. Ráadásul azt is megélheti, hogy az új kapcsolatba nem tud újra ennyit beletenni. Ilyenkor jönnek a kifogások: a gyerekek, az anyagiak, a botrány. A szerető pedig egy idő után éppen azért adja fel a várakozást, mert ugyanezt éli át: nem kap vissza annyit, amennyit adott.

Természetesen mindkét reakció megérthető, és az eseteket nézve nem is mindig eldönthető előre, hogy nem lesz-e túl nagy a váltás ára. Ez már újabb probléma: ha új kapcsolat miatt adjuk fel a meglévőt, akkor ennek a döntésnek a terhét jórészt átruházzuk új választottunkra. Minél több a lemondás, minél nagyobb a „költsége”, vesztesége az elválásnak, annál jobbnak kell lennie az új kapcsolatnak, mert csak így bizonyítható megnyugtatóan, hogy jól döntöttünk. Ha például újdonsült partnerünk nem viselkedik elég kedvesen, akkor rezeg a léc: talán mégsem érte meg végigmenni miatta ekkora tortúrán. Ez újabb önismereti és felelősségvállalási hiányra utal, hiszen a döntést mi hoztuk meg.

A fentiekből is következik, hogy mindig szerencsésebb, ha addig nem kezdünk új viszonyba, amíg tart a régi. Szakítani csak akkor érdemes, ha már ahhoz sem elég jó a kapcsolat, hogy megpróbáljuk helyrehozni. Nem sok tartós kapcsolat alakulna ki, ha ahhoz mérnénk a döntést, hogy van-e jobb. Sajnos egyre gyakrabban előfordul, hogy bizonyos dimenziók (szépség, anyagiak, szex) mentén sokan az egyre menőbbet hajtják, és nincs megállás. Mindig jön még csábítóbb –már önmagában az újdonságértéke miatt is.

Mivé válok a másik által?

Shutterstock

A döntéshez azonban azt a kérdést kell megfontolni, hogy akkor is elhagynám-e a párom, ha senki sem jönne utána egy darabig. Mert nem valakiért hagyom el, hanem azért, mert már nem működik a kapcsolat. Ez egyrészt érzelmi szempontból érett gondolkodásmód, másrészt tiszta helyzetet teremt a régi és a következő kapcsolatot tekintve is.

Többet mosolygok-e?

A helyes döntéshez ismernünk kell azt a mechanizmust is, hogy amikor valamit nagyon hiányolunk a meglévő kapcsolatunkból, akkor beszűkülünk arra a területre, és olyasvalakit választunk helyette, aki abban a pár dologban kiemelkedő, és sokat ad nekünk. Ilyenkor könnyen elfelejtjük, hogy a meglévő kapcsolatnak vannak jól működő, az együttélés alapját adó részei is, és ezek legalább olyan fontosak.

De itt is jön a torzítás: ha el akarok valakit hagyni, akkor bagatellizálom a jó tulajdonságait is, mert csak így tudom elhagyni. Viszont miközben kicsinyítem ezeket, észre sem veszem, megvannak-e az új partnerben ezek a számomra értékes tulajdonságok. Emiatt aztán kaphatok olyan új társat, aki valóban jó abban a pár dologban, ami hiányzott, viszont egyáltalán nem jó abban a tizenháromban, ami számomra még fontosabb, csak eddig nem figyeltem fel rá, mert természetes volt. Például, ha valaki harmonikus kapcsolatban élt a párjával (és közös gyermekeikkel), szerettek együtt időt tölteni és egyformán élték meg a világot, viszont szexuálisan elhidegültek, beleeshetnek abba a hibába, hogy olyan viszonyba vágnak bele, amelyben teljesen előtérben van a szexualitás, viszont ezen kívül szinte semmi másban nem tudnak egymáshoz kielégítően kapcsolódni.

Ahhoz, hogy jó döntéseket hozzunk, fel kell tennünk néhány kérdést önmagunknak. Milyen tulajdonságaim erősödnek fel a kapcsolatban? Mivé válok a másik által? Több leszek-e, vagy kevesebb? Jobban mennek-e a dolgaim? Többet mosolygok-e? Összességében tehát az önismereten múlik minden: ha tisztában vagyok azzal, milyen vagyok, mi kell nekem, és én mire vagyok képes, akkor jobban tudok választani és dönteni is. Ez a biztonság csökkenti a pillanatnyi ingerek miatti elsodródás veszélyét. Ismerni kell magunkat ahhoz, hogy mások is megismerhessenek minket, és tudnunk kell, mi a jó nekünk, hogy mások jót tehessenek velünk.

Almási Kitti pszichológus cikkéhez hasonló témájú írásokat – a választásról, a döntésről – itt talál. Hasonló cikkeket a HVG Extra Pszichológia legfrissebb számában olvashat, mely az egymásra hatással, befolyásolással, manipulálással foglalkozik. Keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő most! Ha most fizet elő, ajándékba elküldjük a Hogyan küzdjünk meg az élet nehézségeivel? című könyvet. Aktuális lapszámunkat meg is rendelheti. Ha érdeklik a pszichológiai témák, lájkolja a HVG Extra Pszichológia Facebook oldalát!