Idősebb hölgy telefonált kétségbeesve, hogy a lánya vőlegénye autóbalesetet szenvedett előző nap, azóta a lánya csak zokog a szobájában, nem is eszik, nagyon kéri, hogy segítsek. Azzal kezdtem, hogy ez tényleg borzasztó tragédia, szívből együtt érzek a családdal, majd megkérdeztem, ő mit tenne, ha a férje váratlanul meghalna. Szörnyű lenne, sírnék, zokognék… és igen, nem hiszem, hogy érdekelne az étel – felelte. Mi segítene önnek ebben a helyzetben? Ó, nem hiszem, hogy bármi is segítene, de talán jólesne, ha nem hagynának magamra.

Valójában megválaszolta magának, hogy mit tegyen. Néha mi, segítők vagyunk azok, akik nem bírjuk elviselni szerettünk szenvedését, és azonnali instant megoldást keresünk. Abban támogattam meg a hölgyet, hogyan viselje el saját tehetetlenségét, hogyan legyen támasza a lányának, elfogadva, hogy a fájdalom természetes velejárója a súlyos veszteségeknek, amit meg kell élni ahhoz, hogy továbbléphessünk az elfogadás, az új élet nyitása felé.

Megosztani a terhet

A jó segítők jellemzője a megértés, az empátia, a türelem. Tisztában vannak azzal, hogy a gyászoló lelkiállapota nem végleges, nem sürgetik a gyógyulást, elfogadják a másik fájdalmát és a saját tehetetlenségüket. Természetesen nem tudják levenni a fájdalom terhét, de osztoznak benne. Ehhez bátorság kell, erő és a saját korlátaink bölcs elfogadása.

Megtalálni a hidat

Shutterstock

Kis faluból jött hozzám egy fiatalasszony, aki elmesélte, hogy a férje öngyilkossága után szinte lebénult a fájdalomtól. Az egyik idős szomszédasszony beköltözött hozzá, két hétig nála lakott, szó nélkül ellátta a kicsiket, főzött rájuk. Állandó, csendes jelenlétével annak a biztonságát nyújtotta, hogy a világ azért nem fordult ki teljesen a sarkaiból. Elfogadta őt fájdalommal, haraggal, keserűséggel telve, és ő is el tudta fogadni ezt a jelenlétet. „Sírtam, és nem akart megvigasztalni. Rázúdítottam a haragomat, de ő szelíden tűrte. Amíg élek, hálás leszek neki, mert végül visszaadta a gyerekeimnek az édesanyjukat” – mondta a fiatalasszony.

Mindketten gyógyultak

Egy nő vonatbalesetben mindkét gyermekét és a férjét is elvesztette. A barátnő úgy vélte, ekkora szenvedéshez ő túl kicsi, gyenge, ezért napokig menekült a találkozás elől. Végül, amikor rászánta magát, hogy rendszeresen látogassa a magára maradt özvegyet, felismerte, hogy olyan erőforrásai vannak, amelyekről nem is tudott. Az együttérzésnek olyan dimenzióit nyitotta meg számára a mérhetetlen emberi szenvedés, amelyektől ő nem kevesebb, hanem több lett. Az a közös út, amit bejártak, mindkettőjük épülését szolgálta.

Éltető emberi kapcsolatok

Egy férfi, miután elhagyta a menyasszonya, súlyos állapotban pszichiátriára került. Amikor kiengedték, az édesanyja gondozta a teljesen regresszív állapotba került felnőtt fiát, és a barátai sem hagyták magára. Kreatív ötletekkel próbálták kimozdítani a letargiájából, terápiás célból közös munkába, programokba vonták be, mindezt türelemmel, nem erőszakosan, ám kitartóan. Felépülését egyértelműen az őt körbevevő szociális támasznak tulajdonítja.

Egy szintén válási krízisben szenvedő nő arról számolt be, hogy a barátok beosztották egymás közt, ki mikor hívja fel telefonon, vagy invitálja meg egy kávéra, látogatja meg. Nem telt el nap, hogy valaki ne érdeklődött volna a hogyléte felől.

Mindig megkérdezem a klienseket, akik veszteséget szenvedtek el, van-e valaki, akihez bizalommal fordulhatnak, aki képes érzelmi támogatást nyújtani nekik. A trauma által kapott seb ugyanis akkor mélyül el igazán, ha elszigetelődünk, ha nem kapjuk meg azt a melegséget, ami ilyenkor feloldja a bennünk keletkezett fagyottságot. A legnagyobb tragédia, ha az éltető emberi kapcsolatok szétzilálódnak. Néha nehéz megtalálni a hidat a traumát átélt személyhez, ha önmagát zárja be. Ilyenkor nagy tapintatra, türelemre van szükség a bizalom újraépítéséhez.

Észrevétlen életenergia

Az érzelmi támogatást sorsközösségektől is megkaphatja a gyászoló. Hazánkban elterjedőben vannak a gyászfeldolgozó csoportok, ahol a résztvevők megtapasztalhatják a csoportszolidaritást, a megértést, az elfogadást. És mindenekelőtt azt, hogy ami velük történt, az nem csak őket sújtó sorscsapás, hanem olyan egyetemes emberi fájdalom, ami egyetlen embert sem kerül el, aki a Földre született. Hiszen más dolog ezt tudni, és más ezt megtapasztalni biztonságot nyújtó közegben.

A csoport reményt adott

Shutterstock

Így vall erről az egyik résztvevő férfi: „A feleségem tragikus halála után olyan üresség, kifosztottság maradt bennem, amiről úgy gondoltam, életem végéig velem marad. Ez az élet azonban ezzel a tátongó űrrel csak vegetálásnak volt nevezhető. A barátaim taszigáltak be a gyászcsoportba, de én egy percig sem hittem abban, hogy bármit is segíthet. Nem is tudtam megnyílni egykönnyen, ám amikor végre kezdtem feloldódni, akkor az a semmi, ami bennem volt, észrevétlenül megtelt életenergiával. Ez még nem jelentett gyógyulást, de a csoport reményt és hitet adott, hogy létezik felépülés, és a tagok segítségével lassan elindultam ezen az úton.”

Singer Magdolna gyásztanácsadó cikke a HVG Extra Pszichológia magazin trauma, terápia, gyógyulás témáival foglalkozó számában jelent meg.