Kivételesen önreflektíven beszél a múltjáról, az elkövetett hibákról. Az élsport segítette hozzá ehhez, vagy eleve ilyen típus?

Ez olyan, mint az a kérdés, hogy nevelés vagy genetika. Azt mondanám, hogy 50-50 százalék. Tényleg hiszek abban, hogy a sport, és különösen a versenysport nagy hatással volt a személyiségfejlődésemre, ugyanakkor mindig is introvertált voltam, aki szociálisan nehezen találta a beilleszkedési utakat.

Erről sokszor beszélt nyilvánosan, de ha a médiában megjelenő Szilágyi Áront nézi az ember, nehezen tud hinni önnek, hiszen ott sármos, jól kommunikáló, társadalmi szerepeket vállaló embert lát. Mikor fordult ez át?

Az emberek csak pillanatképeket látnak belőlem: egy magazinfotót vagy kiragadott mondatokat egy interjúban, tehát megkoreografált képet.

Akkor ez nem is az igazi Szilágyi Áron?

Ez is én vagyok, de azért azt nem lehet ezekből kikövetkeztetni, hogy valójában milyen a személyiségem, és hogyan működöm a mindennapokban. Befelé figyelő ember vagyok, mindig is az voltam. Van igényem a társaságra, de az interakciók fárasztanak, és utána mindig fel kell töltődnöm egyedül. A mai világunkban, ahol kifejezetten előny és nagyra értékelt tulajdonság, ha valaki szeret a középpontban lenni, és jól el tudja adni magát, fontos üzenetnek tartom, hogy az introvertált emberek is lehetnek sikeresek.

Az önelemzéshez is jól jön, ha valaki befelé forduló alkat?

Az biztos, hogy engem a környezetből érkező „külső zajok” nehezebben zökkentenek ki, mert sokkal inkább befelé, magamra figyelek, és ez a versenysportban is hatalmas előny. Éles helyzetekben, a páston is tudok a feladatomra koncentrálni, nehezebben hat rám a külvilág. Persze ezen a területen is sokat kellett fejlődnöm, mint ahogy mindenkinek, aki jó eredményeket akar elérni az élsportban. Éles helyzetekben meghatározó tényező a koncentráció. Olyan sportágban versenyzem, ahol a másodperc tört része alatt esnek a találatok, dőlnek el versenyek. Egy utolsó tusos 14-14-es állásnál az dönt, hogy melyik versenyzőnek rövidebb a reflexideje, ki tud jobban figyelni saját magára és a másikra. Ezekben a helyzetekben mindig jó voltam, már fiatalon is, kifejezetten élveztem a mindent eldöntő pillanatokat.

Az okozott örömöt, hogy nagy teher van a pillanaton?

Valahogy rám soha nem bénító hatással volt ez a teher, hanem felszabadított. Úgy éreztem, mintha lelassulna ilyenkor az idő, kinyílt a figyelmem, több mindenre és jobban tudtam fókuszálni. Kifejezetten ezekben a helyzetekben tudtam a legtöbbet kihozni magamból. De persze ez mindig egy nagyon törékeny belső állapot, és a felnőtt pályafutásom elején könnyen kiestem, meginogtam ilyenkor, akár egy rossz zsűriítélettől vagy az ellenfelem viselkedésétől, de bármilyen külső környezeti hatástól is. A rutin sokat segített ezeknek a megingásoknak a csökkentésében, és az is számít, hogy 12 éve dolgozom együtt két sportpszichológussal, akikkel elég mélyre eljutottam az önismeretben és a felkészülés tekintetében is. De ahhoz is kellettek az évek, hogy megismerjem saját magamat, mert az a leglényegesebb, hogy én hogyan reagálok adott szituációra, hogyan tudok kontrollálni egy-egy váratlan helyzetet asszón belül vagy akár a végjátékban.

Olvassa tovább Gócza Anita interjúját a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben egyensúllyal, tudatossággal foglalkozunk.

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!

Fotó: Reviczky Zsolt