© AP

A film néhány amerikai bemutatásával kezdődik, akiknek az élete megakadt, szétzüllött, bizonyos esetekben pedig véget is ért,  Amerika katasztrofális egészségügyi rendszere miatt. De ezek mellett a személyes történetek mellett Moore gyakorlatilag arra világit rá, hogy 47 millió ember él a világ leggazdagabb országában, egészségügyi ellátás nélkül, és többnyire nem azért, mert szegénynek és  nem fizetnek biztosítást. Az országban nincsen állami, központi egészségügyi rendszer, és a létező profit alapú szolgáltatás a velejéig korrupt. A privát biztosítótársaságok olyan alkukat kötnek, amelyek tele vannak kibúvókkal, és minimális szolgáltatást nyújtanak csak, vagyis a legtöbb esetben nem fizetnek. A doktorok pedig bónusz pénzt kapnak, ha ellátás nélkül elküldik a pácienseket. Moore összeveti a filmben az amerikai egészségügyet a francia, kanadai és az angol helyzettel, és összeszedett egy csapat, a 9/11 támadásokból kifolyólag krónikus betegségben szenvedő egyént, akiknek az egészségügyi ellátását megtagadta a biztosító. Néhányukét azért, amiért önkéntes(!) alapon voltak a katasztrófa helyszínén, vettek részt a mentésben. Ezt pedig szembeállítja azzal, hogy a guantanamo-i támaszponton levő terrorista börtönben az egészségügyi ellátás ingyenes.

Sokan kérdezik, miért érdekelné bármelyik moziba járót az amerikai egészségügy. Moore azt reméli, a film minden nemzetnek figyelmeztetésként szolgálhat. Főleg azoknak az országoknak, amelyek egyre konzervatívabbak, vagy ahol a kormány megpróbálja az egészségügyre fordított költségeket minimalizálni.

Nem kétséges, Michael Moore vitriolos dokumentumfilmjei mindig rátapintanak egy-két fájó pontra Amerika ülepén. Ezek a feltárások nyertek a filmkészítőnek egy igen széles rajongó tábort balról, és egy vaskos csapat ellenséget jobbról. De ennek ellenére legyen bármilyen megosztó is, a Sicko –és vele együtt Moore - a közönség és a kritikusok körében is egyaránt népszerű. A Fahrenheit 9/11 volt minden idők legnagyobb bevételét produkáló dokumentumfilmje, a Kóla puska, sülkrumpli című film pedig Oscar-díjat is kapott.

A Sicko mindez idáig a legprovokatívabb mozija Michael Moore-nak, és hogy miért, azt így indokolja: „Amit a Sicko-ban feszegetek -a kényes téma mellett- az az, hogy az amerikaiaknak el kell kezdenie másképpen gondolkodni, és saját maguk helyett a közösséget előtérbe helyezni. Ez pedig a legszélsőségesebb dolog, amit valaki az amerikai közönségnek mondhat.”

Amikor Moore az Oscar-díj átadáson átvette a szobrocskát, a színpad mögött két ember várta őt. Az egyik pezsgővel, a másik mentolos cukorkával kínálta. Moore fülében még mindig ott volt a fölhallgató a pezsgőzés közben, amiben hirtelen az egyik hangmérnök trágárságokat vagdosott a fejéhez. Két évvel később, egy másik tévé interjú után, egy férfi oda ment a sztárhoz, és bevallotta az inzultust és könnyesen elnézést kért, hogy elrontotta a pillanatot. „Ember, te semmi rosszat nem tettél, csak bíztál az országod elnökében. És miért ne kellene hogy bízhass az országod elnökében?”- válaszolta Moore a mentegőzésre.

A provokátor talán kiábrándítja az amerikaiakat a nagyszerűségükbe vetett hitükből, de a hatás sajnos csak pillanatnyi. Moore első filmje a Roger & Me a General Motors gyárbezárásáról szólt, amikor 30 000 ember került az utcára, és a Flint Michigan nevű város szinte lekerült a térképről. Ennek ellenére gyárbezárások azóta is történnek, és sok más amerikai város hasonlóan nehéz helyzetbe jutott. Későbbi filmjei ugyanúgy hatás nélkül maradtak látszólag.

Moore-t mindez ez nem tántorítja el, de hogy mi a következő témája, arról mélyen hallgat. „Ezt a kérdést három éve feltették már nekem a Cannes-i filmfesztiválon, és elkövettem azt a hibát, hogy kijelentettem „az egészségügy.” - meséli a rendező. „Erre a gyógyszeripar és a biztosítótársaságok összes fejese elkezdett medálokat osztogatni és ezek fejében utasította a dolgozóit, hogyan viselkedjenek, ha velem találkoznak. Volt nekik valami pszichológiai arculat alakító tréningjük, amiben kifejezetten azt tanították, hogyan szereljenek le engem, ha elindulok feléjük a kamerával. Szóval ami a következő témát érinti, már alakulóban van. És köszönjük nem kell segítség.”

Krisztina O'Brien