A brit Guardianban az amerikai filmakadémai díjainak átadása másnapján dühös cikk jelent meg egy egyetemi tanár hölgy tollából. Sarah Churchwell szerint, ha komolyan vesszük a nemek egyenlőségét, meg kellene szüntetni a legjobb színésznő és a legjobb női mellékszereplő kategóriáját.

Az amerikai kultúrát és irodalmat oktató Churchwell nem tagadja, hogy amikor 80 évvel ezelőtt létrehozták az Akadémia díját 1928-ban, valóban szükség volt még a legjobb színésznő kategóriára, hiszen bármelyik más lehetőség zárva volt a nők számára. A filmakadémia még így is kirívóan liberálisnak számított a nők szakmai létezésének elismerésével, mivel a szüfrazsettek sok éves harca eredményeképpen a hölgyek alig 8 éve rendelkeztek egyáltalán szavazati joggal.

Később további kategóriák jöttek létre, amelyekben a nők hagyományosan jól teljesítenek, mint a kosztümtervező vagy a legjobb smink-maszk díja. A legjobb női mellékszereplő mellett aztán a hölgyek beszivárogtak a legjobb forgatókönyvírók közé is, sőt ez utóbbi egyfajta vigaszágnak tűnik számukra.  Az Oscar-díjak 80 éves történetében ugyanis összesen háromszor fordult elő, hogy nőt jelöltek a legjobb rendező kategóriájában és egyikük sem nyert. Érdekes módon azonban Jane Campion nem csak rendezte, hanem írta is a Zongoralecke című filmet, ahogy az Elveszett jelentés is teljes egészében Sofia Coppola műve, így aztán mindkettőjöket kárpótolhatta a legjobb forgatókönyvért járó aranyozott szobrocska. Hozzá kell tennünk, hogy Campion iszonyú erős mezőnyben versenyzett, hiába volt filmje remekmű, elkövette azt a hibát, hogy a Schindler listájával egy évben mutatta be, márpedig azt nehéz lett volna túlszárnyalni. Coppola ugyanígy esélytelen volt a Gyűrűk ura és Peter Jackson ellen.

Churchwell a kifejezetten nők számára még mindig létező kategóriákat a „legjobb fekete bőrű mellékszereplő” vagy a „legjobb zsidó színész” lehetőségének abszurditásával próbálja illusztrálni, és valóban, nem nehéz elképzelni, mekkora tiltakozást váltana ki egy ilyen jellegű megkülönböztetés. De az is tagadhatatlan, hogy miközben a bőrszín vagy származás alapján történő díjazás lehetetlen (az egyébként létező témába vágó pozitív diszkrimináció ellenére), amikor Denzel Washington és Halle Berry megnyerték a legjobb színész és a legjobb színésznő díját, mindenki tudta, hogy azzal egy nagyon komoly határt léptek át a fekete bőrű előadóművészek elismerésében. Ugyanígy Whoopi Goldberg műsorvezetőként való alkalmazásának is megvolt a maga jelentősége, különösen, hogy négy évig tartott – hiszen nem csak nő, hanem még fekete is volt. Nem csoda, hogy Whoopi megsértődött, amiért kihagyták a vasárnapi díjátadót színesítő (mások szerint tönkretevő) archív film montázsokból.

Tilda Swinton © AP

Churchwell szerint az is külön probléma, hogy a legjobb női színésznő díja hiába létezik kezdettől fogva, mégsem tekintik olyan értékesnek, mint a férfi teljesítményt díjazó szobrot. A díjátadó show ugyanis mindig a legkevésbé érdekes kategóriákkal kezdődik, valahol középtájon következik a legjobb színésznő, hogy aztán a végén, az igazán nagy attrakció a legjobb színész, a legjobb rendező és film legyen. Az egyetemi oktató szerző ezt azért tartja különösen visszásnak, mert eközben magát a show-t és a filmek nagy részét is a női szexualitással, vonzerővel adják el. Sokszor többet beszélnek egy női jelölt vagy nyertes ruhájáról, dekoltázsáról, mint a szakmai munkájáról. Egyfajta elvárás az, hogy az Oscar-díj átadáson a színésznőknek varázslatosan szépnek, divatosnak és erotikusnak kell lennie, ha valamelyik hölgy esetleg nem mutat magából eleget, azonnal megszólja a média, ahogy az idén például Tilda Swintonnal történt. Swinton smink nélküli arca, egyszerű fekete ruhája és allűrmentes viselkedése meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. A brit Daily Mail bulvárlap pedig a szintén brit színésznő díjazása kapcsán ünneplés helyett egyenesen Swinton magánéletét teregette ki az olvasók elé.

Érdekes módon a másik brit nyertes Daniel Day-Lewis - egyébként legalább olyan érdekes - privát szférájának megítélésében mindenki jóval megengedőbb. Azért Churchwell szerint nem feltétlenül kell aggódnunk. „Lehet, hogy nem vagyunk egyenlőek, de feltétlenül függetlenek.” - írta cikke zárszavában.