Lászlófi Rozi könyvében egy anyóstudományokban elmélyült kárvallott kalauzolja végig olvasóit az anyósuniverzum veszedelmei között. Bemutatja az anyósfajtákat, felsorolja a veszélyes anyósok ismérveit, meghatározza az anyóssal fenntartható kapcsolat fokozatait, és feltérképezi a két nő között folyó harc frontvonalait. Szót ejt az állítólagos ártatlan áldozatok – férfiak, gyerekek, egyéb családtagok – szerepéről is, és megvizsgálja a hatalmi harcok módszereit a csendes fojtogatástól kezdve az érzelmi zsaroláson át egészen a bűnbakképzésig. És a végén talán az is kiderül, miért lehetetlen, és miért lehetséges mégis megtalálni a közös hangot azzal a drága anyóssal.

Lenyelni vagy kiköpni?

Nem. A könyv itt nem fordul át hirtelen szexuális tanácsadásba. Még mindig a sérelmeknél tartunk. A bölcs hallgatás és a mártírkodás határvonalánál. A kérdés ugyanis az, hogy mikor van arról szó, hogy okosan elsiklunk a finom kis szurka-piszka, apróbb kellemetlenség felett és mikor nyeldekelünk nagyokat, mert fő a békesség.

Biztosan mindenkivel előfordult már. Éppen békésen utazunk az autóban, vacsorázunk vagy tévét nézünk a párunkkal, akkor megmozdul bennünk a kisördög, és kicsúszik a szánkon:
– Beszélgettünk, és az édesanyád azt mondta, hogy… (tetszőleges csípős megjegyzés behelyettesítendő).
Életünk párja talán azt feleli:
– Ugyan már! Miért mondott volna ilyet?
Vagy:
– És? Ő már csak ilyen. Ne figyelj oda!
De azt biztos nem, hogy:
– Irgum-burgum! Na, majd én ellátom a baját, csak kerüljön a szemem elé!
Pedig mi leginkább ezt szeretnénk hallani. Minimum. Ahogy telik-múlik az idő, nő bennünk a feszültség, és amennyiben nem vagyunk képesek kezelni a dolgot, akkor természetesen szeretnénk a problémáinkba a partnerünket is bevonni. Ahogyan ezt a férfiak szokták mondani: „nyaggatjuk” őket. Az idegek harca akkor veszi kezdetét igazán, ha a férfi nem tud vagy nem akar beavatkozni. Nyeldekeljünk vagy tovább köpködjünk? Melyik okoz kisebb kárt?

Akárhogy töröm a fejem, anyóstémában megnyilatkozó adatközlőim egyike sem számolt be olyan esetről, amikor a férfi talpraesett fellépése mentette meg a helyzetet. Ugyanis, ha a férfi olyan nyílt kapcsolatot ápolna az édesanyjával, hogy ezt megtehesse, akkor krízishelyzet ki sem alakulna, hiszen világosak a határok. Olyan esetet viszont ismerek, amikor a férfi valósággal meggyűlölte a feleségét, mert az belehajszolta egy olyan konfliktusba, amit magától sohasem vállalt volna.

A korábban már említett, majdnem a válásig jutott Juci férje kenyértörést vállalt az édesanyjával a felesége miatt, de eredménytelenül, senki sem dicsérte meg. A felesége azt éreztette vele, hogy „a veled való együttélés miatt el kell viselnem ezeket az érzelemmentes szörnyeket”, az anyja pedig, hogy „a nyakunkra hoztad ezt az izgága nőt, ráadásul még megfékezni sem tudod”. Teljesen meghasonlott, de mivel a saját anyját szent tehénnek tekintette, minden dühét a felesége ellen fordította: úgy érezte, vele nyugodtan megteheti.

Mindenkinek megbomlott az elméje, a végén a házasfelek már mindennap civakodtak egymással, és hamar előkerült a „válás” szó is. A férfi különféle módokon büntette a feleségét, aki rémületében bármit vállalt volna, csak visszaálljon a régi, kényes egyensúly. A házasság megmentése érdekében meg kellett fogadnia, hogy soha többet nem veszi a szájára a férje családját. Ez most már valóban csak önmérséklet kérdése, hiszen alig találkozik velük.

– Amikor a gyerekeim és a férjem visszatérnek a nagymamától, szinte tapintható a feszültség az előszobában. Én nem kérdezek, a férjem nem mesél semmit. Szótlanul kipakolom a gyerekeknek csomagolt ételeket. Amikor erős ingerenciám támad valami megjegyzésre, akkor mindig arra gondolok, hogy mondjuk az ajándékba kapott fröccsöntött gyerekjátékokra tett gonosz megjegyzés okoz-e olyan kielégülést, amekkora kárt az ebből támadó veszekedés tesz a házasságomban. A válasz rendszerint nem, szóval inkább nyelek egy nagyot.
Talán még a kívülállók sem tudják felmérni – az érintettek nem, az holtbiztos –, hogy akkor most értelmes kompromisszum született, vagy a férjnek sikerült beszorítani a feleségét a saját családjában megszokott „ne szólj szám, nem fáj fejem” problémamegoldás keretei közé. Az bizonyos, hogy az anyós–meny konfliktustól eltávolodva újra béke költözött a házasságba.

Bevallom, elkeseredettségemben én is sokat nyaggattam a férjemet. Azt hiszem, úgy gondoltam, ha nem jelzem, hogy rosszul érzem magam, akkor ő megnyugodva hátradől. Így hát jeleztem. Sokszor. Egyre élesebb sípolással. A végén már úgy, mint egy kikapcsolhatatlan, hulló őszi falevélre is beinduló autóriasztó.

Elárulom, senki sem veregetett vállon, hogy „köszönjük az őszinte, spontán visszajelzéseket!”. Sikerült viszont néhány, igazán rosszízű beszélgetést, ajtócsapkodást és sírdogálást intézni magamnak, sőt nálunk is többször elhangzott a bűvös szó: „válás”. Ez aztán kijózanítóan hatott, de hogy hogyan végződött az én történetem, arról később.

Ha már áldozatoknál tartunk: ha fontos számunkra a párkapcsolatunk, akkor nem érdemes feláldozni csak azért, hogy a partnerünk füle hallatára kendőzetlen őszinteséggel fogalmazhassuk meg a véleményünket az édesanyjáról. Mondjuk heti, netán napi rendszerességgel. Nehézségek tárgyilagos felvezetése: igen. Átkozódás, szitkozódás, a „te anyád” típusú beszélgetés: nem, nem, nem.

Ha ügyelünk mások érzékenységére, akkor talán reménykedhetünk abban, hogy mások is tekintetbe veszik a mi érzékeny lelkünket. Mérget azért ne vegyünk rá.