© HVG

– Nincs rendkívüli állapot. Ami velünk, országunkban és demokráciánkkal most történik, bár nem kellemes, nem példa nélkül való – szól Körösényi András szaktudományos ostyába csomagolt, patikusi gondossággal adagolt kritikája az ellenzéknek és támogatóinak radikális retorikájáról. A konzervatív liberális irányultságú társadalomtudományi folyóiratban, a Kommentárban megjelent írás fő tézisének maga a szerző azt tartja, hogy a 2006-ban elbukott parlamenti választás után vitt jobboldali retorikát nem sikerült közjogi és politikai érvrendszerrel megalapozni.

Az ELTE professzora sorra veszi az ellenzéki véleményformálók helyzetértékelésének toposzait. Ezek szerint (1) az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése óta új időszámítás kezdődött a magyar politikatörténetben. Kiderült, hogy Gyurcsány és a koalíció „elcsalta” a választásokat, ugyanis a választási kampány során becsapta a népet. (2) Ebből következően a ígéreteit megszegve kormányoz. (3) A kormány és a parlament elvesztette legitimitását. Mivel a demokratikus népakarat másképpen nem reparálható, a kormánynak le kellene mondania, vagy a parlamentnek menesztenie kellene Gyurcsányt. (4) Mivel ezek egyike sem történt meg, a demokráciában szokatlan (rendkívüli) helyzet állt elő, amely csak az előre hozott választásokkal orvosolható.

Körösényi tudósi szikéjével élveboncolja e retorikai konstrukciót. Legkönnyebb dolga persze a „választási csalás” vádjának felszínen tartásával van. Belátható ugyanis, hogy míg a választási csalás az eljárás szabályainak súlyos és tudatos megsértése, addig a hamis ígérgetésnek – bár erkölcsileg elítélhető – demokráciában nem lehetnek (köz)jogi következményei, sőt bizonyos értelemben a demokrácia belső lényegéből ered, abból, hogy a politikus igyekszik megfelelni választói elvárásainak. A politológus kártyás hasonlattal él: a csalás, ha valaki cinkelt lapokkal játszik; az ígérgetés pedig nem más, mint a blöff, aminél – előbbivel ellentétben – a felelősség nem jogi, hanem politikai természetű. Körösényi szerint e retorikai fogás már csak azért is hibás, mert gyermetegnek láttatja a népet, amely képtelen ellenállni a szemfényvesztésnek, és végeredményben nem képes felelős döntést hozni, márpedig a radikális megközelítés – lásd a márciusi népszavazás kampányában és utána – a népet bölcsnek, akaratát pedig szentnek tekinti.

Fontos észrevétele az is az elemzőnek, hogy a csalás toposza eltereli a figyelmet az ellenzék felelősségéről, mert a koalíció ármánya – legalábbis retorikailag – magyarázatot adhat arra a kérdésre, hol volt közben a választók („az emberek”) adóforintjaiból fizetett ellenzék, és miért nem szólt, hogy nagy a baj. Megjegyzi a szerző, hogy a Fidesz kampánystratégiája elszámoltató jellegű, negatív volt („rosszabbul élünk”), és a párt azzal indokolta a pozitív, választási programra épülő kampány hiányát, hogy ötleteit „úgyis ellopná a kormány”. Mi úgy emlékszünk, a két választási forduló között valóban volt némi fordulat – legalábbis annak kísérlete – a Fidesz kampányretorikájában, amely az államháztartás hiánya, a növekvő infláció vagy az eladósodás fenyegető rémét rajzolta fel, de a legcsekélyebb eredmény nélkül. Ahogyan Bod Péter Ákos kormányfőjelöltségét, úgy ezt az utolsó pillanatban megkísérelt hangnemváltást is nehéz volt követni és komolyan venni.

– Ha a kormányfőnek egy csöpp erkölcsi érzéke van, az őszödi beszéd kiszivárgása után szégyenkezve lemond, ez azonban még nem jelenti azt, hogy a radikális retorika mögötti politikai gondolkodásnak igaza lenne – összegez a szerző. Így például nem igaz az, ha változik a népakarat, és a választók elfordulnak a kormányzattól, akkor annak feltétlenül mennie kell. Ahogy az sem, hogy a kormánynak kutya kötelessége lenne választási programjának végrehajtása. Éppen egy fideszes politikus szólta el magát 1998-ban, hogy a választási program nem ugyanaz, mint a kormányprogram. Bár Urbán Lászlóból nem lett kormánytag, és aranyköpése gyakorlati megfontolásból táplálkozott, Körösényi elméletileg is igazolja az első blikkre cinikusnak tűnő megközelítést. A népakarat és a választási program gyakran kerül szembe a közérdekkel. Ebben a szükségszerű konfliktusban a jó kormány a közérdeket tartja szem előtt. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc 2002 és 2006 között nem ezt, hanem a népszerűséget választotta; össze is jött belőle a költségvetési és gazdasági válság. A kormánypolitika egésze aligha épülhet a gyakran változó népakaratra. Mert mit is kíván a magyar nemzet? Hol ezt, hol azt; a lehetőségek ismerete nélkül sokszor lehetetlent.

© hung-art.hu

A parlamenti demokráciák túlnyomó többségében a népnek nincs módja választott képviselői visszahívására, mandátumuk idő előtti „visszavételére”, már csak azért sem, mert a képviselők éppúgy szabad mandátummal rendelkeznek, mint ahogy a pártokat sem kötik választási ígéreteik. (A rendszerváltás előtti közjogi berendezkedés elvileg lehetővé tette ugyan a képviselők nép általi visszahívását, de a sztálini alkotmányból átemelt rendelkezés éppen a „népképviselők” mandátumának törékenységét példázta, és arra lett volna jó, hogy a hatalom könnyen megszabadulhasson a renitens „politikusoktól”.) A népakarat egyébként is olyan metafora, amely csak kivételes helyzetben jelent egyértelmű politikai tartalmat.

Körösényi cáfolja azt a más politológusok – egyebek mellett Stumpf István – által gyakran alkalmazott érvet, hogy, meglehet, a Gyurcsány-kormány legalitása nem szűnt meg, tehát törvényesen marad a hatalomban, de az elbukott önkormányzati választások és márciusi népszavazás, a „társadalom elfordulása” után legitimitása semmivé vált, tehát ideje lenne pakolni. Csakhogy a legitimitás – amely elvesztésének egyébként sincs egyértelmű mércéje – a rezsimre vonatkozik, nem pedig egyes vezetőinek teljesítményére és erkölcsére. „Nem kell forradalom, felkelés, puccs vagy polgárháború a hazudós kormányfő eltávolításához (igaz, ha ragaszkodik pozíciójához, és pártja is hatalomban tartja, a népnek várnia kell)” – int higgadtságra Körösényi, aki ezt már tavaly egy nagy feltűnést keltő cikkében is megtette.

A tudós szerző érti ugyan a jobboldali ellenzék radikális retorikáját, sőt, nem vitatja azt sem, hogy napi politikai szempontból eredményes lehet, de nem fogadja el a logikáját, mert nem sikerült közjogi és demokráciaelméleti érvekkel alátámasztani. Másik, talán legsúlyosabb kifogása, hogy „tudatosan vagy akaratlanul, de megkérdőjelezi politikai rendszerünk alapszerkezetét és alkotmányos alapjait”, miközben érvrendszere erre valójában alkalmatlan. Súlyos mellékhatása még, hogy a politika nyelvét és fogalmait tovább rontja és torzítja.

A koalíciós szakítással, az SZDSZ kormányból való kiválásával azonban a cikk megszületése óta jelentősen megváltozott a helyzet. A parlamenti többség már csak kínkeservesen garantálható, olykor úgy sem. – A Fidesz retorikája is alkalmazkodott ehhez, és ez örvendetes – mondta a hvg.hu-nak Körösényi András. Ez azonban nem teszi a cikk állításait meghaladottá – tesszük mi hozzá –, a radikális retorika ugyanis hosszabb távon a képviseleti demokrácia elveit ássa alá. Ha az egyik politikai erő ezt használva győzne a választásokon, az ellenzékbe szoruló riválisa ugyanúgy alkalmazhatná vele szemben, és a spirál megállíthatatlanul pörögne tovább, eközben pedig az ország kormányozhatatlanná válna.

És a veszély nem múlt el teljesen. A Fidesz retorikai fegyvertárából nem könnyen kopnak ki a radikális érvek. Orbán Viktor egyszerre több regiszteren játszik mostanság, például erről beszélt a Magyar Nemzetnek: „az MSZP 2006-ban átvert mindenkit: hazudtak az egész országnak, az embereknek, a köztársasági elnöknek, de még az Európai Uniónak is. Egyrészt eltitkolták az ország valós állapotát, másrészt hazudtak a jövőbeli terveiket illetően. A hazugság politikáját pedig azóta sem adják, adták fel. Ez a hatalommal való visszaélés, ráadásul az emberek pénzén. Mi csak viselkedjünk úgy, beszéljünk úgy, érveljünk úgy, ahogy európai demokráciákban szokás. […] A rendszerváltás idején is ez történt, egyszerre és sokan mondtuk fel az addig ránk kényszerített paktumot. […] a válságkezelésnek a kiindulópontja csakis a közbizalom újjáépítése lehet, mert anélkül semmire nem megyünk. A közbizalmat úgy lehet visszaszerezni, ha eleget teszünk a közakaratnak. Márpedig a közakarat egyértelmű.” Egyértelmű?