Szovjet tanácsadó és pufajkás az Andrássy úton. Novemberi emberek

„A politikai rendőrség nagyon fontos dolog. Ezzel kapcsolatban olyan kifogás van – szerintem teljesen jogosan –, hogy a politikai rendőrségnek nekünk [pártvezetőknek, pártszerveknek] kell szólni, hogy valakit itt vagy ott le kell tartóztatni. Ijesztő lehet e megállapítás, de az a rendőrség a normális, amely[ik] mindenkit le akar tartóztatni. […] Itt fordított helyzettel találkozunk, mindig mi szólunk, hogy ezt vagy azt le kell tartóztatni, bíróság elé kell állítani. Mátyás elvtárs ezekkel vitába száll” – mondta rosszallóan Kádár János a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. február 26-ai ülésén.

S a szót tett követte. A kritika nevesített célpontját, Mátyás Lászlót felmentették a rendőrség politikai nyomozó főosztályának vezetése alól. Nem járt jobban Pőcze Tibor sem, aki a Belügyminisztérium (BM) miniszterhelyettese volt. Két hónapnál egyikük sem maradt tovább a posztján. Elmozdításukban szerepet kaphatott az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) egykori potentátjainak és talán Moszkvának az elégedetlensége is, de a döntést Kádárék maguk hozták meg – derül ki Baráth Magdolnának a Történelmi Szemlében közölt kiváló tanulmányából.

Bábok és bábák

Az új politikai rendőrség „megszületésénél” – más nézőpontból a régi „újjáélesztésénél” – több szereplő is bábáskodott. Ott volt mindjárt Kádár és szűk köre. A szovjetek kreatúrájaként a magyar hadműveleti területre katapultált pártvezetés igyekezett megőrizni annak a látszatát, hogy valamilyen mértékben az októberi forradalom örököse, éppen ezért eleinte nem szívesen vette ultrabalos, sztálinista ÁVH-sok kéretlen segítségét. Nem erkölcsi skrupulusai voltak, gyakorlati szempontok vezérelték. „Nem kell az amúgy is rossz hangulatban lévő népet ingerelni.” Igaz ugyan, hogy később kiderült: a „belső rend” megteremtésénél aligha nélkülözhetik az egykori ÁVH-sokat.

A Kádár-klikk húzódozása többször tragikomikus volt. 1956. november 12-én tiltakozott például Münnich Ferenc, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere a szovjeteknél a KGB letartóztatási akciói miatt, és hát ugyanazon a napon arra kérte a szovjet elvtársakat, hogy állítsanak elő hetven olyan személyt, akik arra készültek, hogy egy másnapi Kádár-kormányellenes találkozón vesznek részt.

A KGB persze eleinte ment a saját feje szerint, és ő döntött arról, Kádárék melyik kérését veszi komolyan, melyiket hagyja figyelmen kívül. Ivan Szerov, a KGB elnöke november első napjaiban nem ismert pardont. „A reakciósoknak tett legkisebb engedmény is újabb követeléseket és fenyegetést von maga után” – fogalmazott a szovjet hadseregtábornok. November elején másfél ezer embert szállítottak át a Szovjetunió területére, Ungvárra. Ez Kádáréknak egyáltalán nem tetszett.

Piros-pacsi

A KGB és az egykori ÁVH-sok szoros kapcsolatban álltak egymással a forradalom leverésének első napjaiban, sőt a forradalom alatt is. Nagy Imre kétszer is feloszlatta az ÁVH-t, először 1953 nyarán, másodszor 1956. október 28-án. Ennek ellenére az állomány 1953 és 1956 között egyben maradt, az államvédelmi osztályok a BM-be beolvasztva is megőrizték különállásukat; majd 1956 januárjától mint a minisztérium I. (államvédelmi) főcsoportfőnöksége szolgálták tovább a rezsimet. Egykori ÁVH-sok töltötték be a legfontosabb rendőri posztokat is, ’56 elején a 20 megyei főkapitányból 16-nak volt államvédelmi pedigréje.

A forradalom és az államvédelem „második feloszlatása” már sokkal nagyobb csapást jelentett az állományra. A lincselések és a társadalom nyilvánvaló megvetése sem használt a harci szellemnek. Az állomány egy része illegalitásba vonult, de szép számmal voltak olyanok is, akik a szovjetekhez csatlakoztak. A belső elhárítás központi állománya például a Budaörsön állomásozó harckocsizóknál keresett oltalmat. Az államvédelmisek a szovjet agresszió első napjaiban a „muszkavezetés” és a felderítés dicstelen feladatát kapták, később – szovjet segítséggel – már önálló akciókba is fogtak, fegyverrejtegetőket és fiatalokat tartóztattak le buzgón.

Az önjáró állambiztonságiak a Szovjetunióban dekkoló Rákosi-klikk támogatását is élvezték. Piros László egykori belügyminiszter decemberben feljegyzést ír Moszkvának arról, hogy mennyire elkeseredett a volt ÁVH-sok, mert a Kádár-kormány nem tart igényt szolgálatukra.

Bár Kádárék büntetlenséget ígértek a felkelőknek, az államvédelem újra/megszervezése, valamint a megtorlás már november 4-én megkezdődött, és a volt ÁVH-sok mindkettőből derekasan kivették a részüket. Való igaz, még inkább kivették volna, ha Kádárék rájuk bízzák a dolgokat. Csakhogy az új vezetés már november 7-én megtiltotta az államvédelmi szervek visszaállítását. A túlbuzgókat ez eleinte nem igazán zavarta, s beletelt néhány hét, amire leállították őket. Így Dáni Jánosék 500–600 fős „ÁVH-s szabadcsapatát” Mátyás Lászlónak csak november közepén sikerült kiakolbólítania a BM József Attila épületéből.

Az sem tetszett a „régieknek”, hogy a párt igazoló eljárásokat indított a volt ÁVH-sok ellen. A felülvizsgálati procedúrát éppen az a Pőcze Tibor irányította, akit majd 1957. februárban lapátra tesznek, és a „kommunista helytállás hiányáért” megrovásban részesítenek.

A rosta lika

Miközben az állomány berzenkedett, a rostán csak néhányan akadtak fenn, és a következmények sem voltak égbekiáltók. Sőt. 1957 januárjáig mintegy ötezer volt államvédelmist világítottak át, és mindössze 15-öt nem igazoltak. Közülük a többség csak a fegyveres testületnél nem dolgozhatott. Egy darabig. Mert például Rajnai Sándort, Köteles Henriket, Kovács Istvánt vagy Lőke Gyulát rövid úton reaktiválta a BM. Rajnai például személyesen irányította a Nagy Imre-per előkészületeit.

Baráth írásából világosan kiderül – ahogy korábban Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián is bizonyította –, hogy szó sem volt tehát a politikai rendőrség állományának tömeges kirúgásáról, legenda tehát az „elbocsátott légió”. A politikai nyomozó főosztály vezetői is zömében kipróbált ÁVH-sok maradtak. Mint ahogy egy 1957. decemberi MSZMP politikai bizottsági előterjesztés is arról tanúskodik: a „felülvizsgálat” célja nem az egykori állomány átrostálása, hanem az államvédelem legalizálása volt.

1956 és 1957 fordulóján nagyot fordult ugyanis a világ. A szovjet tankok segítségével berendezkedő hatalom egyre inkább számított a „régi, kipróbált emberekre”, de csak rájuk, az ÁVH szervezeti felélesztését és a totális elhárítás szervezeti továbbélését nem pártolta, valamint elítélte az ÁVH-s „nosztalgiákat”.

Tömpe István, a BM miniszterhelyettese az év végi értekezleten már arról beszélt, hogy büszkén vállalják az ÁVH harcos munkáját. Így született az a februári előterjesztés, amely gyakorlatilag újraélesztette volna az ÁVH-t. Ez azonban sok volt Kádáréknak. Sőt, egy újabb személyi felülvizsgálatot is elrendeltek, 1957 közepén a teljes rendőri állományból mintegy háromezer főt küldtek el. 1957 végéig ötezer BM-estől szabadultak meg, de a többségük nem egykori ÁVH-s volt, hanem olyan, aki a forradalom alatt „megingott”. A megfogyatkozó tisztikart a megbízhatónak bizonyuló karhatalomból (pufajkásokkal) töltötték fel.

1957 májusára nagyjából kialakult az a szervezeti struktúra, amely 1962 végéig lényegében változatlan maradt. A megerősödött rezsimnek ekkorra sikerült szervesen illesztenie az állambiztonsági szerveket a BM struktúrájához, és a politikai rendőrségi munka kereteit nem a totális elhárítás megszállottjai, hanem a pártvezetés határozta meg – írja Baráth Magdolna történész.

(Történelmi Szemle, 2008/4)