Fleck Zoltán jogszociológus nem először bírálja az igazságszolgáltatás szervezetét és vezetését. Számos cikke és könyve tanúskodik arról, hogy nem csak 'alkatilag' irtózik a magyar bírói szervezet rendies és korporatív irányításától, de Fleck tézise az is, hogy az ítélkezési „bakik” nem egyszerűen műhibák, statisztikai kivételek, hanem a bírói hatalmi ág torz fundamentumának rendszerszerű következményei. Úgy véli, a bírói szervezetnek sikerült talán a legsikeresebben konzerválni a kádárista viszonyokat; összevetve a törvényhozói vagy a végrehajtói hatalommal: személyileg, kulturálisan és szervezetileg is itt történt a legkevesebb változás. Az októberi Mozgó Világban publikált írása egyenesen azt állítja: „a bíróság falai mögött, elsősorban az igazgatás felső régióiban teljesen elmaradt a rendszerváltás”.

De miért gondolja ezt Fleck, amikor 1997-ben megszületett az új bírósági igazgatás, felállt az önkormányzati modell alapján működő OIT? És hát a szerző maga is elismeri, „hogy szigorúan pozitív megközelítésben a harmadik magyar köztársaság demokratikus jogállam”. Ilyen körülmények között vajon lehetséges-e egyáltalán a kádárista bírósági viszonyok konzerválása?

A cipőfelsőrész-készítők autonómiája

Sajó András jogász professzor (aki jelenleg Strasbourgban bíráskodik az európai emberi jogi bíróságon) rendszeresen bírálta azt a magyar jogalkotási gyakorlatot, hogy ’a cipőfelsőrész-készítésről szóló törvényeket nálunk a cipőfelsőrész-készítők írják’. Valami hasonlót azonosít a bírósági rendszer átalakításánál Fleck Zoltán is. Mivel a törvényalkotóknak (ha teszik, a politikusoknak) jó egy évtizede nem volt erős víziójuk „a modern bíróságról, átengedték a szervezeti struktúra kialakításának tartalmi meghatározását azoknak a bírósági vezetőknek, akik hatalmát szabályozni, kiegyensúlyozni kellett volna”. Ebben az esetben tehát nem egyszerűen arról volt szó, hogy a békák beleszóltak a mocsár lecsapolásába, hanem az ő szájuk íze szerint varázsolták lakályosabbá a dágványt. A rendies–kádárista hagyományok ma „korlátlanul érvényesülnek” az igazságszolgáltatásban, mert reform címén megtisztították az ellensúlyoktól a szervezetet.

Cserni János, a bírósági vezetőkkel többször bajszot akasztó bíró a mostani helyzetet így látja: „Iustitia körül gombamód szaporodnak a reformerők. Többnyire olyan személyek köré csoportosulva, akik korábban a jelenleg (nem) működő bírósági igazgatást kritizálókat ördögtől valónak, de legalábbis a bűnözői körök legalantasabb csatlósainak kiáltották ki. Vagy igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni annak érdekében, hogy a kritikus hangokat elnyomják.”

Fleck nem csak az OIT ’látszat-önkormányzatiságát’ és ’látszatautonómiáját’ kárhoztatja, hanem a megyei igazgatási szint kontrollálhatatlan túlhatalmát is, és azt, hogy a megyei bírósági vezetők határozzák meg a törvénykezés mindennapjait. „Nincs kényelmesebb konszenzus, mint a kölcsönös szemhunyásé, a főnök eltűri az alkalmatlanságig menő hanyagságot, cserébe folyamatosan újraválasztják beosztottjai.”

Függetlenül a függetlenségtől

A szervezeti problémákon túl – bár azok egyenes következményeként – személyi, szemléleti válság is sújtja a bíróságokat. A Legfelsőbb Bíróságot (LB) ideiglenesen irányító Kaposvári Bertalan – miután betölti hetvenedik életévét – bírói megbízatása jövőre lejár, s nem tudni, ki kerül majd a bírói szervezet élére. Az esélyesként emlegetett Kónya István, a LB büntető kollégiumának vezetője mindenesetre egyértelművé tette, ő és az OIT nem kér Kaposvári óvatos reformterveiből. Például abból, hogy a tudomány és a civil világ felé nyisson a bíróság, és hogy minőségellenőrzési céllal működjék egy az ítéleteket elemző, független tudományos testület. „Nincs olyan szervezet, testület, amely a bíróságnál, a bírónál függetlenebb lenne. […] A jogállam bírósága sem elvileg, sem szakmailag nem irányítható” – szögezte le Kónya egyik interjújában. Aki úgy tesz, mintha nem tudná, miről van szó, és mintha a szakmai követelmények számonkérése egyenlő lenne a bíráskodás függetlenségének megsértésével. Miközben a kollégiumvezető a bírói függetlenségre és az 1989 előtti viszonyok, a pártállam meghaladására hivatkozik, ha jól értjük Flecket, Kónya éppenséggel a régi/a mostani viszonyokat akarja konzerválni.

Fleck szerint mára bebizonyosodott: illúzió, hogy az intézményi autonómia egyben hatékonyságot is jelent. Kiderült az is: nem igaz, hogy „a politikai függetlenséget a minél elszigeltebb struktúrával lehet biztosítani”. A jogszociológus szerint fel kell számolni azt az áldatlan állapotot, hogy a bíróságok igazgatásban „minden hatáskör egyetlen, teljesen kontroll nélküli szervezet”, jelesül az OIT kezében összpontosul.


(Mozgó Világ, 2008/10)