Nehéz lehet úgy kiutazni egy olimpiára, hogy egyetlen napod van megmutatni a világnak, mennyire felkészültél. Régebben kisebb volt talán a nyomás, meg kevesebb is volt a versenyek között az egynapos; vívásban majdnem mindenkinek volt egyéni és csapat, a birkózásban a jobbak még aludhattak egyet a döntő küzdelmek előtt, az öttusázók pedig értelemszerűen öt napig szenvedhettek. Ma már az egyetlen nap nem a kivétel, hanem a normalitás.

MTI / Kollányi Péter

A versenyzők, de főleg a közönség szempontjából persze van ennek a koncentrált jelenlétnek is egyfajta vonzereje és sajátos dinamikája, ami egyrészt az információáramlás hihetetlen felgyorsulásából, másrészt az „egynapos” sportágak egy részének eljelentéktelenedéséből következik. Például a magyar közvélemény jelentős része a nap közepén, a folyamatosan áradó hírekből szinte kikerülhetetlenül (interneten, tévében, telefonon, munkahelyen, strandon stb.) értesül arról, hogy egy Ungvári Miklós és egy Szilágyi Áron nevű sportoló reggel és délben megnyert egy-két meccset, csörtét, küzdelmet, és bejutott a nyolccal osztható kétszámjegyűek közé. Délután már büszkén és reménykedve odafigyel rájuk, keresi a nevüket, érdeklődve felhívja a tévét néző rokonát, ismerősét, mi lett Szilágyival és Ungvárival, este pedig már együtt szomorkodik a döntőben vesztessel és együtt sír a boldog kommentátorral (majd hallgatja a félig ismeretlen himnuszt).

Az egynapos érzelmi ív kialakulásához azonban a mindent elsöprő hírfolyam mellett ugyanúgy hozzátartozik az egyetlen napot megelőző információhiány; ugyanis Ungvárit és Szilágyit (a korábbi sikertelen „egynapokat” gyorsan elfeledve) nagyon kevesen ismerik, egykor népszerűbb sportágaik a perifériára kerültek. A cselgáncsozók ismertsége ugyan soha nem közelítette a vívók népszerűségének minimumát sem, de a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek elejéig (Tuncsik Józseftől Kovács Antalig) volt ott is tizenhat jobb év. A vívókról viszont évtizedeken át majdnem mindent lehetett tudni, a legjobbak nemcsak a Képes Sportban vagy a Népszabadságban szerepeltek rendszeresen, de – történetileg visszanézve talán kicsit furcsa módon – a társadalmi elithez tartoztak, sikereikről pedig a Filmhíradó, vagy a TV-Híradó végén a kétperces sporthírek is mindig beszámolt.

MTI / Kollányi Péter

Mára maradt az egy-egy nap az olimpián. A példák, Ungvári és Szilágyi pedig tegnap maradandó mozdulatsorokkal, emlékezetes gesztusokkal éltek az egy napnyi halhatatlanság lehetőségével. A tegnapi Ungváriból biztosan megmarad a mérhetetlen elszántság és energia, és ahogy mindez végül megtörik a hányavetinek látszó grúz fiún. Szilágyiból pedig az a lendület, ami semmin nem törik meg, és az a kifogyhatatlan ötletesség, amelyet látva (azonnal vagy rövid tétovázás után) az ellenfelek is belátták, hogy akármit próbálhatnak, ezen a napon minden kevés lesz. Mi meg a példák nyomán egy napra feltöltődhettünk, és bár az olimpiák történeti ívében általánosságban a magyar sport mintha egyre inkább rá lenne utalva az egyre ritkábban katartikus „egynapokra”, azért néhány órán át abban az illúzióban ringathattuk magunkat, hogy akár még tizenhat jó évünk is lehetne.