Az eredetileg tervezett 16:15 helyett 20:35-kor tudott vasárnap este felszállni egy Budapestről Stuttgartba induló repülő, így akik a magyar–skót meccsre szerettek volna utazni vele, esélytelenek voltak, hogy kiérjenek a stadionba. Végül 52-en szálltak le a gépről még indulás előtt – köztük volt Geszti Péter is, aki a Facebookon írta meg, mi történt.

„Az első csapás útközben már elért, jött egy sms, hogy másfél órát késik a stuttgarti gép. Sebaj, hoztam olvasnivalót, az új Rakovszky-regényt, a mobilt pihentetjük, mert kell az aksiba a szufla” – írta, és azt is hozzátette: ekkor úgy számoltak, hogy „még szorosan, de így is odaérünk”. Akkor is reménykedtek, amikor 16:15-ről 18:55-re módosult az indulás tervezett időpontja.

„Amikor mindenki elfoglalta a helyét – minden szék foglalt volt –, mégsem csukta be a személyzet az ajtókat, mert zavar támadt, a gép végéből 5-6 ember jött vissza előre, és látszott, hogy valami nem stimmel. Innentől egy rémálommal felérő valóságshow indult, mintha valaki azt akarta volna tesztelni rejtett kamerákkal, hogy miként reagálnak az emberek stresszes helyzetben” – folytatta. És innen lett igazán rossz a várakozás: „Ami kezdett elszabadulni, az hamar több lett a jogos elégedetlenségnél. Izzadni kezdtek a tenyerek, és durvult a hangnem, nőtt a hangerő. […] A helyzeten rontott, hogy a légiutas-kísérők vagy tíz percig nem adtak semmilyen tájékoztatást, hogy mi történik, pedig egyre többen követelték. Repkedtek az egyesült szitokszavak: a jó öreg rasszizmus–homofóbia páros pogózott hőbörögve a széksorok fölött, miközben az elöl tipródó külföldiek (japán és német nők) egyre ijedtebben próbáltak rendezni valamilyen számunkra még ismeretlen problémát a személyzettel. Igazából nem is az volt már aggasztó, hogy nem érek oda a meccsre, hanem az, hogy mi lesz ebből az egészből, bunyó vagy egyenesen lincselés.”

Mint írta, a mögötte ülő három ember „agresszívbe kapcsolt”, ez több más utast is felpaprikázott, „ezért először a légiutas-kísérő, aztán a másodpilóta, majd a kapitány ugrott oda, és rivallott rá a hangadókra, hogy szálljanak le a gépről. Közben végre bemondták, hogy probléma van az utaslistával, és hat csomagnak nincs gazdája a repülőn. Na bakker! Felhördült a kabin népe. Páran vörös fejjel, sziszegve és fenyegetődzve leviharzottak a gépről, közben megjött a reptéri rendőrség, és a fejem fölött igazoltatni kezdte a piros-fehér-zöldre mázolt arcú fiúkat, akik hirtelen elcsendesedtek.”

És az sem volt jó ötlet, hogy páran csak úgy elmentek a gépről, mert így az utaslista szétesett, anélkül pedig nem lehet felszállni. Ezután „a kegyelemdöfést az adta meg, amikor bemondták, hogy minden utasnak le kell szállni, akinek csomagja van a rakodótérben. Vagy ötvenen indultak kifelé, nyilván azok a külföldiek, akik nem a magyar meccsre mentek. Odakínlódtam magam az elkínzott arcú steward sráchoz, akit épphogy csak le nem köptek még, és csendesen megkérdeztem, hogy ez mennyi időt vehet igénybe? 50 perc. Visszamásztam a hátizsákomért. Eljött az ideje, hogy hazamenjek.”

Geszti arról is írt: ugyan a légitársaság „lebőgött”, és még azon is gondolkodott, hogy az utasok bepereljék a céget, a jogos felháborodás mellett is „kibírhatatlanná vált az agresszió, az illogikus reakciók sora”, pedig „a dolgok nem tudása nem ad felmentést a vállalhatatlan viselkedés alól”.