Az első fotón egy úgynevezett gömbhalmaz látható, ami több százezer, egymás köré tömörülő csillagot jelent. A képen a Tejút több mint 150 hasonló formációjának egyik tagja, az NGC 6934-es kódjelű látható. Az 50 000 fényév kiterjedésű terület megfigyelése az amatőr csillagászok számára közel lehetetlen, de a Hubble űrteleszkóp segítségével láthatóvá válik a szikrázó csillagok tömkelege.

A fals színezéssel ellátott képen kék színnel világító csillagok fénye valójában vöröses színű, ami pedig piros, az valójában az infravörös tartományban bocsát ki fényt. A képen látható égitestek nagy része kisebb, mint a mi Napunk, de néhány már elérte élete azon szakaszát, amikor vörös óriássá fúvódik fel.

A második képet a Szaturnusz körül 2004 óta keringő Cassini űrszonda készítette. A gyűrűs bolygónak legalább 62 holdját ismerjük, az űrszonda segítségével pedig már számos felvételt tanulmányozhattak az űrkutatók. Az alábbin a Szaturnusz legnagyobb holdja, a Merkúr bolygónál is nagyobb Titán előtt átvonuló Rhea (a második legnagyobb) látható. A kép készítésének pillanatában előbbi több mint egymillió kilométerre volt az utóbbitól.

A következő fotót a Hold körül 2008 júniusa óta keringő Lunar Reconnaissance Orbiter (LRO) műhold készítette. A Földet kísérő égitest feltérképezését végző szerkezet számos kráterről, hegyekről és sziklaformációkról készített nagyfelbontású fotókat. Az alábbi kép érdekessége a kép közepén látható hatalmas kráterben heverő kődarab, amely olyan, mintha egy gigantikus golfpályán végzett sikeres ütés eredményeként került volna oda. A kép bal oldalán látható a hegy, amelyen a szikla – valószínűleg több milliárd évvel ezelőtt – végiggurult. Mivel a Hold gravitációja a földinek csupán hatoda, ezért látható, hogy a nyom helyenként megtörik, ami arra enged következtetni, hogy a szikladarab pattogva ereszkedett le a völgybe.

Idén kezdte meg működését a Wide-Field Infrared Survey Explorer (WISE) nevű űrszonda, amely az infravörös tartományban vizsgálja a kozmosz titkait. Az alábbi képen az NGC 1514 jelű haldokló csillag látható, amely haláltusája során rendkívüli mennyiségű anyagot lövell ki a kozmikus térbe. A kép jobb oldali változata mutatja az infravörös tartományt, itt látszik, hogy ami optikai teleszkóppal csillagködnek tűnik, valójában korongra emlékeztető formáció, amely feltehetőleg a csillagból kivetődő anyagot érő gravitációs hatástól alakul ki.

Az alábbi kép első látásra akár egy laboratóriumban is készülhetett volna, a mikroszkóp alatt nyüzsgő batériumokról, valójában a Mars Reconnaissance Orbiter (MRO) műhold rendkívüli felbontású HiRISE nevű kamerája készítette. A fotón a vörös bolygó egyébként szürkés színű dűnéi látszanak, amelyeket rózsaszínű por borít (amely vasoxidból, vagyis rozsdából áll). Még bizarrabb a kép a fákra emlékeztető sötét színű nyúlványok miatt, amelyről a Discovery Channel szakértői azt gyanítják, hogy a felszín alatt megbúvó szárazjég nyári felmelegedése okozza. A tágulás ilyenkor szétnyomja a felszínt borító, bazaltszerű talajréteget, amelynek darabkái legurulnak a dűnéken, így hozva létre a különös látványt. A kép közepétől valamivel balra hatalmas, rózsaszín porfelhő is megfigyelhető.

Az alábbi fotó az AFGL 3068 nevű kettőscsillagot ábrázolja – amelyek egymás körüli pályán mozognak. A két csillag egyike a vörös óriás fázisban van, vagyis már megkezdődött a pusztulása. A másik égitest nem látható a képen, ám egy jóval érdekesebb jelenség igen: a pusztuló vörös óriásból kivetődő por a kettőscsillag mozgása miatt spirál alakban szóródik szét az űrben. A spirál mérete igen lenyűgöző: a legszélső gyűrű átmérője megközelítőleg 3 billió kilométer.

Idén júliusban az Európai Űrügynökség (ESA) Rosetta űrszondája lélegzetelállító felvételeket készített a Lutetia nevű aszteroidáról. A mintegy 130 kilométer átmérőjű szikladarab az eddigi legnagyobb, amelyet közelebbről sikerült az emberiségnek megvizsgálnia. A képen jól láthatóak a korábbi ütközések nyomai, a kisebb-nagyobb kráterek. Az aszteroidák vizsgálata rendkívül fontos az emberiség szempontjából, ugyanis a világűrben számtalan olyan szikladarab kering, amely a Földdel ütközve világméretű katasztrófát idézne elő.

Idén januárban a LINEAR nevű automata teleszkóp rögzítette az alábbi képet, amelyről először azt gondolták, hogy a Nap körül keringő aszteroidát ábrázol, amely a Mars pályáján belül mozog. A különös jelenség miatt a Hubble űrteleszkópot is ugyanerre a területre irányították, a végeredmény pedig nagy port kavart a csillagászok között: sikerült rögzíteni két aszteroida összeütközésének eredményét. A kép bal oldalán egy X alakú formáció látható, amelynek mintegy 50 000 kilométer hosszú csóvája van. A kép bal szélén látható a legfényesebb pont, egy körülbelül 150 méter átmérőjű aszteroida, amely egy jóval kisebb, néhány méteres szikladarabbal ütközött össze. Utóbbi porrá hullott az ütközés erejétől, amely körülbelül egy atombomba robbanásával ért fel. A csóva porszem és kavics méretű maradványokból áll, amelyeket a napszél sodor lassan magával. A különös konstelláció mozgásának elemzéséből a kutatók arra jutottak, hogy az ütközés 2009 februárjában vagy márciusában történhetett, ám akkor a körülmények nem tették lehetővé az aszteroida észlelését.

Az alábbi fotót szintén a Hubble készítette a tőlünk 23 millió fényévnyire található M51 jelű formációról, amelyet a csillagászok maguk között csak Örvénynek (The Whirlpool) hívnak. Valójában két galaxisról van szó, amelyek mozgásukkal befolyásolják egymást. Az eredeti képet 2005-ben készítették, az itt látható változaton Robert Gendler asztrofotós dolgozott: valójában négy különböző szűrővel módosított verziót dolgozott össze, hogy a fények és a színek még jobban érvényesüljenek. A spirál alakú galaxis karjain látható rózsaszínes pöttyök óriási vörös gázfelhők, amelyekből új csillagok születnek. A kép bal alsó sarkában egy narancsárga törpegalaxis látható, amely a kutatók véleménye szerint már legalább kétszer áthaladt nagyobb méretű társán, amellyel a jövőben össze fog olvadni.

A következő képen a Föld északi féltekéjén látható sarki fény, az aurora borealis déli megfelelője, az aurora australis látható, ami akkor jön létre, amikor a Nap felől érkező, erős töltésű részecskék a Föld légkörébe érve felizzanak és létrehozzák a rendkívüli látványt. A fény színe attól függ, hogy a részecske milyen molekulát vagy atomot talál el: ebben az esetben a zöld szín az oxigénmolekuláknak köszönhető. A fényhatás a felszín felett 80-160 kilométeres magasságban jelentkezik, ez lehetőséget nyújt a 350 kilométer körüli régióban keringő ISS nemzetközi űrállomáson tevékenykedő asztronauták számára a hasonló képek elkészítésére.

A tőlünk 7500 fényévnyi távolságban található Carina-köd galaxisunk egyik legnagyobb és legösszetettebb csillagbölcsője: gigantikus csillagok jönnek itt létre, amelyek felfoghatatlan mennyiségű sugárzó anyagot bocsátanak ki magukból. A csillagközi térbe kivetődő anyaghalmaz pedig a lentihez hasonló különös formákat és színeket hoz létre. A képet a Hubble űrteleszkóp 20. születésnapja alkalmából készített kollázzsal ünnepelte meg a NASA: a rendkívüli alkotást számos felvételből dolgozták össze.

Szintén az ISS űrállomásról készült a lenti fotó, amely az Endeavour űrsiklót ábrázolja néhány perccel azelőtt, hogy dokkolt volna az állomás egyik moduljával. A kép készítésekor az űrállomás és az űrsikló is másodpercenként 8 kilométeres sebességgel mozogtak, és éppen ekkor érték el a Nap fénye által borított terület határát. Vagyis tulajdonképpen napnyugtát tapasztaltak meg, igaz, ezt az űrállomás dolgozói egy földi nap leforgása alatt 18 alkalommal élik át. Az Endeavournek egyébként ez volt az utolsó előtti küldetése, mielőtt 2011. áprilisában utoljára a világűrbe repülne.

Rogelio Andreo amatőr asztrofotós összesen 32 fotóból állította össze a lenti lélegzetelállító képet, amely a teljes Orion csillagképet ábrázolja (a linkre kattintva elérhető a kép nagyfelbontású (4000 x 2600 pixel) változata Andreo saját oldalán). A kép bal felső sarkában megfigyelhető a narancssárga színű Betelgeuse, jobbra lent a kékesfehér Rigel, míg az Orion jellegzetes hármas konstellációja a kép közepén helyezkedik el. A vöröses felhők a világűr e részén található hatalmas mennyiségű hidrogént mutatják megfelelő szűrők segítségével.