Tyneham faluról van szó, amelyről a német Spiegel magazin riportere írt beszámolót. A 250 lelket számláló község lakói 1943 novemberében kaptak egy levelet, amelyet C. H. Miller vezérőrnagy írt a londoni hadügyminisztériumból. A brit haderő déli csoportjának parancsnoka azzal indokolta a kiürítésről szóló döntés, hogy „csapatainknak lehetőséget teremtsünk, hogy tökéletesítsék a modern fegyverekkel való bánásmódot”. A hadseregnek ezért volt szüksége arra a területre, amely Észak-Franciaország partvidékéhez rendkívüli módon hasonlított. A katonák természetesen éleslövészetet is tartottak, ezért volt szükségük a terület kiürítésére.

A vezérőrnagy egyébként alig egy hónapot adott a lakóknak, hogy elhagyják a települést: 1943. december 19-éig várt a hadsereg. Az emberek minden további nélkül engedelmeskedtek a hadparancsnak.

Utoljára Helen Taylor köszönt el

Utoljára Helen Taylor hagyta el a falut. Búcsúzóul kitűzött egy cédulát a templomra: „Kérem, ügyeljenek a templomra és a házakra, ahol sokan közülünk generációk óta éltek.” A cetlin emlékeztetett Taylor arra is, hogy egyszer majd visszatérnek, és akkor megköszönik a falu „barátságos kezelését”. Erre azonban nem kerülhetett sor.

Tyneham

Wikipedia

Bár a falut egyetlen német bomba sem találta el, mégis a háború áldozatává vált a település. A Dorset grófságban lévő települést szögesdróttal kerítették el a katonák, majd a brit és az amerikai páncélosok kezdték meg itt a gyakorlatozást. Méghozzá lőgyakorlatozást, s a „lőtér” közepén a falu temploma, egy nemesi udvarház, és persze a többi magánépület maradt…

Bár aggódtak a falubeliek, még ekkor sem rombolták le a községet: egy radarállomást létesítettek ugyanis ott, így a hadsereg nem lőtte szét a saját bázisát. Ám ahogy haladt előre a háború, és ahogy egyre sikeresebbek lettek a szövetségesek, a falusiak annál jobban várták a visszatérést. Ám hiába.

Churchill be nem váltott ígérete

Miután a hitleri Németországot legyőzték, a brit a kormány nem adta vissza a falut a lakóinak (hiába ígérte azt Churchill miniszterelnök még 1943-ban). A háború utáni, munkáspárti új kormány a kezdődő hidegháborúra hivatkozva vette igénybe a hadsereg számára a területet. Kárpótlást is csak akkor kaptak a falubeliek, amikor megint Churchill lett a miniszterelnök, 1952-ben is csak minimális összeget, merthogy többnyire bérlőként tevékenykedtek a tynehamiek, így legfeljebb a kieső termésért kaptak valami pénzt, illetve szociális lakásokat a környéken.

Ám a Tynehamért vívott „ütközetek” ezzel még nem értek véget. A katonai gyakorlótérré változtatott falu az „árulás és igazságtalanság” jelképévé vált Nagy-Britanniában. A hatvanas években lebontották például az 500 éves nemesi udvarházat, ekkor még ötletként felmerült néhány aktivista részéről a község „visszafoglalása” is a hadseregtől.

Akciócsoport

Rodney Legg környezetvédelmi aktivista 1968-ban megalakította a Tyneham Action Group nevű akciócsoportot, és drótvágókkal, illetve sövénynyírókkal felfegyverkezve indultak meg a lezárt területek felé. Végül a mozgalom némi eredménnyel járt: azóta legalább hétvégére és ünnepnapokra megnyitották a terület egy részét a látogatók előtt, így a dél-angliai tengerpart lezárt részét is bejárhatják az érdeklődők. Ám az 1975-ös kompromisszum ellenére továbbra is gyakorlótér maradt a környék.

Amúgy a londoni kormány már 1970-ben is próbált kompromisszumra törekedni. Ám amikor kiderült, hogy egy másik helyre, Castlemartinba telepítenék át a gyakorlóbázist, kiderült, hogy ott nem más gyakorlatozik, mint a második világháborús fő ellenfél, vagyis a németek hadserege, a Bundeswehr. Minthogy közös gyakorlóteret nem akartak, így maradt Tynehamben a brit hadsereg.

Végül Helen Taylor, a nő, aki a cetlit 1943-ban kifüggesztette a templom kapujára, több mint ötven évvel később visszatérhetett Tynehambe – igaz, nem életében. A terület részleges megnyitása után a brit hadsereg ugyanis megengedte, hogy újratemessenek a falusi temetőben.