Lehet, hogy a Christie's aukciósház úttörő vállalkozása nyomán sokadszorra is újra kell gondolni, mi tekinthető művészetnek.
Edmond Belamy egy csapásra világhírű lett. Pedig nem létező személyről van szó; „apja” egy algoritmus, „nagyapja” pedig három, pályája kezdetén álló informatikai szakember, a párizsi Obvious teamet alkotó Hugo Caselles-Dupré, Pierre Fautrel és Gauthier Vernier. Korántsem ők az elsők, akik mesterséges intelligenciát (MI) használtak fel egy „műalkotásnak látszó tárgy” elkészítéséhez, de az ő művük az első, amit a Christie's – októberben New Yorkban – árverésre bocsátott.
Művészet az – hangzik a mai definíció –, amit az erre hivatottak kellően széles köre annak fogad el. Ezt a kört a művészeti színtér „kánonteremtő” intézményei és személyei alkotják, s a világ legnagyobb aukciósháza feltétlenül közéjük tartozik. A művészet határai sosem tágultak olyan gyorsan, mint a múlt század eleje óta, és a falakat áttörők, a határokat átlépők, műveik kezdeti elutasítása után, rendszerint a XX. század legfontosabb művészei közé emelkedtek – elég csak Marcel Duchamp-ra gondolni. Hasonló történik jelenleg a rejtőzködő graffitiművész, Banksy körül is, és annak is most tanúja a világ, hogy az MI bevonul a művészet fegyvertárába.
A három említett, gyakorlati vagy elméleti művészeti képzettséggel nem rendelkező szakember nem úttörő az MI művészi alkalmazásában, ám azáltal, hogy a Christie's felvállalta munkájukat, egyből a figyelem középpontjába kerültek. A történtek igazolják az árverezőház döntését, hiszen a valóságban nem létezett Edmond Belamy 70 x 70 centiméteres, vászonra készült portré-printje (lásd a sorozat első képét) 7–10 ezer dolláros becsértékével szemben 432 500 dollárért kelt el. Ez az ár olyan nemzetközi publicitást biztosított az árverezőnek, a műnek és alkotóinak, amilyet az utóbbi években csak Leonardo Salvator Mundijának 450 millió dolláros rekordára tudott generálni, vagy legutóbb az a Banksy-kép, amely a Sotheby's aukcióján félig „ledarálódott”, miután vevőre talált.
A becsérték megállapítása rendszerint a rendelkezésre álló analógiák alapján történik. Így volt ez a Belamy-portré esetében is, ami egy, a fiktív család tagjait megörökítő, 11 részes sorozathoz tartozik. Ennek egyik darabját az algoritmus megalkotói már korábban eladták tízezer dollárért, amit a Christie's most a becsérték felső határaként állapított meg. Az persze erősen kétséges, hogy az MI alkotta művek tartják-e a mostani magas árat, hiszen ebben a tekintélyes összegben a sztori – a maga nemében ez volt az első, aukcióra került tárgy – legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet játszott, mint a mű kvalitásai.
Az MI által alkotott mű csak most bukkant fel az aukciós piacon, pedig a műfaj kezdeményei évtizedek óta jelen vannak. Az elsőségre többek között Georg Nees, Herbert W. Franke és Frieder Nake pályázhat, és meg kell említeni ebben az összefüggésben Molnár Verát, a computer art Párizsban élő magyar úttörőjét is. Artists & Robots címmel a közelmúltban a párizsi Grand Palais szentelt nagy kiállítást ennek az új médiumnak, jelenleg pedig a római MAXXI múzeumban látható hasonló témájú tárlat. India legnagyobb kortárs galériájában, a Nature Mortéban az idén több száztól több tízezer dollárig terjedő áron kínáltak és értékesítettek MI alkotta műveket. Magyarországon a II. Nemzetközi Digitális Művészeti Triennálén, Szekszárdon az elmúlt hetekben aratott nagy sikert Botos Péter és Kelle Antal interaktív árnyjáték-installációja, ami látványosan járta körül az ember, a művészet és az MI kapcsolatának kérdését.
A Belamy-portré a GAN (Generative Adversarial Network – Generatív Ellenséges Hálózat) algoritmusával készült, amelynek művészi célú felhasználása alig néhány éves. A GAN két eleme vetélytársként küzd egymással: az egyik, a generátor esetünkben 15 ezer, a XIV. és a XX. század között született portré elemzéséből kiindulva gyártott új arcképeket, a másiknak, a diszkriminátornak pedig azt kellett felismernie, hogy ezek nem ember által alkotott művek. A „játszma” akkor ért véget, amikor a generátor már be tudta csapni a diszkriminátort, azaz el tudta hitetni vele, hogy az általa létrehozott alkotás emberi kéz munkája. A GAN koncepciójának megalkotása a machine learning (a gépi tanulás) egyik amerikai szakembere, Ian Goodfellow nevéhez fűződik, és az alkotó Obvious team neki tisztelegve keresztelte a művein megörökített fiktív családot Belamyra; a good fellow és a bel ami magyarul egyaránt jó társat, jó barátot jelent.
Számos szakember a fényképezőgépek megjelenéséhez hasonlítja az MI felbukkanását a képzőművészetben. Amikor a fotómasinák a XIX. század második harmadában megszülettek, a leképezés precíz technikai eszközeinek tekintették őket. Művészeti célú felhasználásuk évtizedekkel később kezdődött, s újabb hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg a fotó önálló művészeti ággá vált. További következmény volt, hogy megszűnt a festészettel szembeni elvárás a valóság pontos dokumentálására, és megszületett a fotórealizmus, ami a „valódinál is valódibb” ábrázolási módjával megmutatja, hogy az optikai tapasztalat nem elégséges a valóság megismeréséhez.
Művészet-e az, ami az MI közreműködésével vagy általa létrejön? Erre a kérdésre aligha születhet meg a válasz egyik napról a másikra. Ahmed Elgammal, a New Jersey-i Rutgers Egyetem művészeti és MI-laboratóriumának vezetője, a téma egyik legismertebb szakembere biztos abban, hogy új művészeti médium születésének vagyunk a tanúi. Csak a formát nézve – mondja –, és eltekintve attól, hogy miről szól a művészet, az algoritmus pusztán vizuális formák generátora és a létező alkotások elemzésére épülő esztétikai elvek követője. De az egészet nézve – teszi hozzá – művészettel, leginkább konceptuális művészettel van dolgunk. Az ember kérdez, és a gép válaszol. Ez is a művészet része, nem csak a kép, ami megszületik. Jelenleg tehát két művész – egy ember és egy gép – együttműködéséről beszélhetünk. A professzor szerint ennek formái változhatnak majd, de a ténye nem: az MI csak az ember alkotótársa lehet, és nem a helyettesítője, hiszen az igazi művészet mindig mondani akar valamit az alkotót körülvevő világról, érzelmeket, érzéseket, félelmeket fejez ki, és ebben az MI elmarad az embertől. Legalábbis egyelőre.
A cikk eredetileg a HVG hetilap 2018/45. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
