hvg.hu:  Évekig úgy tűnt, a rendszerváltás Magyarországon „siker sztori”, melyre itthon és külföldön egyaránt büszkék lehetünk. Most meg azt kutatjuk, milyen akkori tényezőkre vezethető az a súlyos társadalmi és gazdasági válság, melyből kiutat keresünk. Miért nem volt képes az 1990-ben létrehozott magyar demokrácia korrigálni saját fogyatékosságait?

Bihari Mihály: Az 1987 és 1990 között lezajlott rendszerváltás a huszadik századi magyar történelem sikeres korszakainak egyike volt. Lebontottuk egy évtizedekig fennállt diktatórikus rendszer korlátait, és ennek megvolt a kockázata. Nem véletlen, hogy az Nemzeti Kerekasztalnál aláírt 1989. szeptember 18-i megállapodásban szerepelt az a mondat: „Felkérjük az igazságügyi minisztert, a legfelsőbb bíróság elnökét és a legfőbb ügyészt arra, hogy garantálja: senkit nem érhet semmilyen bántódás, sem politikai, sem pedig büntetőjogi téren, a tárgyalásokon elmondott véleménye vagy kinyilvánított elképzelése miatt”. Akkor ugyanis még fennállt egy rendpárti puccsnak a veszélye. Grósz Károly egy interjúban elmondta, sokan kapacitálták, hogy hirdesse ki a rendkívüli állapotot, de ő ezt elutasította.

hvg.hu:   Olyan rég volt, hogy tán igaz sem volt.

Valóban, rendkívüli módon felgyorsultak a folyamatok. Amit akkoriban célnak tekintettünk, az másnapra már meg is valósult, két nap múlva pedig már el is avult. Hihetetlenül gyors tempóban bontottuk le a diktatórikus hatalmi rendszert és a tervutasításokra épülő gazdaságot. Ráadásul olyan rendszert számoltuk fel, szinte egyik napról a másikra, mely az kelet-európai „létező szocializmusok” közül a legélhetőbb volt. A rendszerváltás ugyanakkor nem hozott létre kész rendszert, csak megteremtette egy jobb gazdasági, politikai szociális rendszer létrehozásának a lehetőségét. De csak a lehetőségét, ugyanis a rendszerváltás nem adhatott két évtizedre szóló forgatókönyvet a bekövetkező változásokra. Éppen ez volt a célunk, hogy ne is legyen ilyen forgatókönyv! Úgy gondoltuk, hogy a pártok versengésében, a kormány és az ellenzék közötti kötetlen viták során, az elképzelések szabad versenyében formálódik majd az új Magyarország, eldől, milyen irányban fejlődünk. Törekedtünk arra, hogy a piacgazdaság általánossá válásával racionális gazdasági rend jöjjön létre, és az átalakulás a lehető legkisebb veszteséggel történjék.

Bihari Mihály

Dudás Szabolcs

B.M.:

hvg.hu: A tervek nem váltak valóra. Mi történt?

B.M.: Sajnos az átmenet a lehető legnagyobb veszteséggel történt, gondolok itt a kárpótlásra, az erőltetett privatizációra, a piacgazdaság fetisizálására. Munkahelyek tömege szűnt meg hónapok alatt, ekkor jött létre a tömeges munkanélküliség, melynek nagyságáról csak becsléseink vannak. Senki nem volt felkészülve arra, hogyan kell kezelni egy negyven évig fennállt kötelező teljes foglalkoztatás és „munkakényszer” után ezt a jelenséget. 1989-ben az világos volt, hogyan alakulnak majd a tulajdoni viszonyok, honnan érkezik majd a tőke hozzánk. Sejtettük, hogy ez csak külföldről jöhet, hiszen Magyarországon akkor nem volt komolyabb vagyonnal rendelkező réteg, és a viszonylag jól menő kisiparosok, „maszekok” sem voltak gazdaságilag elég erősek a piacgazdaság megteremtéséhez. Gazdasági téren semmit sem gondoltunk végig a rendszerváltás során, nem számoltunk a gyors privatizáció következményeivel, és nem tudtunk felkészülni az újkapitalizmus negatív konzekvenciáinak a kezelésére. Mindehhez a politikai elit felkészületlensége társult. Sem az első, sem pedig a második kormányban, azaz 1990 és 1998 között nem akadt senki, aki képes lett volna átlátni ennek a társadalom- és sorsformáló fordulatnak a jelentőségét és bonyolultságát. A kormányzati váltógazdaság ismeretlen volt Magyarországon, buktatóival a gyakorlatban kellett megismerkednünk.

hvg.hu: Az Antall József vezette „kamikaze-kormány” kezdeti botladozásait, melléfogásait ismerjük, ahogy az enyhítő körülményeket is. De az 1994-ben abszolút többséget szerzett MSZP, mely koalíciós partnerével, az SZDSZ-szel együtt kétharmados parlamenti többség birtokában volt, és hozzá láthatott volna a rendszerváltás korrigálásának. Miért hagyták ki Horn Gyuláék ezt az alkalmat?

B.M.: A szocialisták energiáit akkor a gazdasági válság kötötte le, amely az első ciklusban, a szocializmus összeomlása nyomán alakult ki. Általában elmondható, hogy Magyarországon a politikusok „válságról-válságra” veszik át a kormányzást. Akkor a rendszerváltás is befejezetlen volt még számos területen, így a gazdasági, kulturális és a szociális szférában is. A későbbiekre is igaz, hogy a politikai elit nem volt képes felvenni a versengő többpártrendszer, a parlamenti váltógazdaság ritmusát. Ezt látjuk napjainkban is, amikor az MSZP két ciklusnyi kormányzás után végzetes időzavarba került. A felkészületlen politikai garnitúra mindent rohamtempóban akart megvalósítani, tekintettel a közelgő választásokra és a kormányzati hatalom átengedésének fenyegető rémére.  Mindez kedvezett a meggondolatlan átalakításoknak, a türelmetlen, olykor voluntarista reformpolitikának. Így a változásoknak rendre a rossz oldalát élte át a társadalom.

hvg.hu: 1994 és 1998 között szocialista képviselő, egyik irányítója volt az új alkotmány tervezete előkészítésének. Végül saját pártja hiúsította meg a parlamentben az alkotmánytervezet elfogadását.

B.M.: Az új alkotmány előkészítését hat pártot képviselő, huszonöt képviselőből álló bizottság végezte, szakértők bevonásával. Én az MSZP delegációját vezettem. Kudarcunk oka az volt, kicsúsztunk az időből. Elkészült egy 180 paragrafusból álló szöveg, mely tizenöt helyen alternatív megoldásokat is kínált, volt, ahol három, sőt négyféle megoldást is. Például négyféle preambulum készült az alkotmányhoz, mert abban a legnehezebb megegyezni. Sajnos, az alkotmány koncepciójának vitája során a Horn-kormány miniszterei ellene szavaztak azoknak a módosító indítványoknak, melyeket előzőleg mind a hat tárgyaló delegáció támogatott. Fő kifogásuk az volt, hogy nincs benne kidolgozva a „szociális piacgazdaság”, kevés szó esik a szociális ellátáshoz fűződő jogokról. Erre mi azt mondtuk: mindezt ne az alkotmányba írjuk bele, hanem a kormányprogramok tartalmazzák majd. Végül az akkori igazságügy-miniszter, Vastagh Pál azt javasolta Horn Gyulának, hogy ne fogadják el az egyeztetett módosító indítványokat. A kormánytagok — egy kivételével — nem is szavazták meg. Végül 1995 nyarán mégiscsak szavazásra bocsátották, és öt szavazat hiányzott az elfogadásához. Ekkor leállt a munka, a Fidesz kivonult a parlamentből. Decemberben végül a pártok elfogadták a koncepciót, s megkezdődött a normaszöveg kidolgozása, de csak vontatottan haladt, az MDF és a KDNP szétszakadása miatt. Végül a huszonöt tagú, hat párti delegáció elfogadta és aláírta a kész szövegtervezetet, és 1998 márciusában nyilvánosságra is hoztuk. De arra már nem volt idő, hogy az országgyűlés napirendre tűzze és megszavazza az új alkotmányt.

hvg.hu:   Hasznát veheti ennek a munkának a 2010 áprilisi választások után megalakuló új kormány?

B.M.: Előkészítő anyagként figyelembe vehetik, hiszen rendkívül demokratikus és legitim módon, a szakmával való széles körű előkészítéssel jött létre. Figyelembe véve a mi munkánkat is, ha megvan a szükséges többség, vagy az egyetértés a kormányzati és az ellenzéki képviselők között, az új alkotmányt hat hónap leforgása alatt ki lehet dolgozni, és el lehet fogadtatni az országgyűléssel. Természetesen figyelembe kell venni a megváltozott körülményeket: de ezek a kötelezettségek nem jelentenek komoly korlátokat az alkotmányozás szempontjából.

hvg.hu: Ha 1998-ban sikerül elfogadtatni az új alkotmányt, nem éreznénk annyira tehetetlennek és elöregedettnek társadalmi-politikai rendszerünket?

B.M.: Bár ez csak találgatás, de belemegyek a játékba. Szerintem legalább nyolc-tíz, az államszervezetet és az alapjogokat érintő területen előbbre tartanánk, mint most. De az ország gazdaságpolitikáját az alkotmány nem képes rendbe tenni, mint ahogy a szociálpolitika, a külpolitika, az egészségügy vagy az közoktatás problémáit sem. Az úgynevezett szakpolitikákat ugyanis a kormánynak kell végrehajtania, erre kap felhatalmazást a választóktól. Ugyanakkor néhány alkotmányos „joghézagot” is  betömhettünk volna, például a gazdasági alkotmányosság terén, ugyanis ezt a területet jóval részletesebben szabályozta a mi tervezetünk, mint a most érvényben lévő normaszöveg. Olyan területekre gondolok, mint a Magyar Nemzeti Bank jogállása, az adózás és a pénzügypolitika alkotmányos keretei. Ha akkor érvénybe lép az alkotmánytervezetünk, mely már az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlatából sok mindent tartalmazott, jóval kiszámíthatóbb lehetett volna a későbbi kormányzatok pénzügyi politikája.  Az Alkotmány nem a gazdaságot irányító törvény — azt ugyanis feles törvények és kormányzati döntések határozzák meg —, de alkotmányos kereteket és garanciákat jelenthet a gazdaság szereplői számára, kihathat a később bekövetkező fejleményekre, illetve a válságra való tekintettel jelentősége lehetett volna.

hvg.hu: Az alkotmányozás sorsa is mutatja, hogy a 1990 óta magyar politikai erők között soha nem volt meg a szükséges konszenzus, ez olykor még egy párton belül is hiányzott. Miért nem tudott egyetérteni a kormány és az ellenzék, még a legfontosabb „nemzeti sorskérdések” megoldásában sem?

B.M.: A kétharmados törvények meghatározása a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai során, majd a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményének elfogadása azt a célt szolgálta, hogy biztosítsa a kormányzati rendszer és parlamenti politizálás stabilitását, és „egyetértésre késztesse” a pártokat. Nem az Alkotmánnyal „kikényszerített” stabilitás volt az oka annak, hogy a politikai elit jórészt képtelennek bizonyult a megegyezésre törekvő, konszenzuális politizálásra, ami még felkészületlenséggel is párosult. Ma az a gyakorlat, hogy a politikai erők még azokban az apró kérdésekben sem egyeznek meg, melyekben az álláspontjuk nem is áll olyan távol egymástól. Elterjedt az a gyakorlat, hogy a szembenálló politikusok közötti megegyezés, sőt maga a tárgyalás is árulásnak számít, a gyengeség jele. Innen fakad, hogy az egyik párt képviselői a velük versengő pártok képviselőit olykor „politikai bűnözőként”, szándékos rombolóként állítják be, szinte kriminalizálják a közvélemény előtt magát a politikát. Amíg ez a politikai kultúra uralja a társadalmat, illetve a jelenlegi politikai garnitúrát, mely számításaim szerint mintegy ötvenezer embert tesz ki, nem jutunk előbbre. A politikai hatalomban vannak bűnelkövetők, de az egész politikai osztályt mégsem lehet bűnözőként kezelni.

hvg.hu:  Választások előtt állunk, ahol egyes felmérések szerint elképzelhető, hogy a Fidesz kétharmados többséget szerez. Akkor mire számíthatunk?

B.M.: Kétharmados kormánypárti többségesetén szélesebb a kormány  mozgástere,  ami lehetővé teszi az elkerülhetetlenül szükséges reformok gyors végrehajtását, vagyis fennáll egy jó irányú, koncepcionális politika gyors megvalósításának esélye. Persze, aki retteg a Fidesz kétharmados többségétől és diabolizálja előre a győztest, az a választók legitim döntését és józan eszét is kétségbe vonja. De ezeket megnyugtatom, mert egy alkotmányos rendszerben, tiszteletben tartva a törvényeket egy kétharmados párt sem tehet meg mindent, nem vezethet be diktatúrát, számos hatalomkorlátozó és alkotmányos garancia megmarad, a politikai nyilvánosság kritikai és ellenőrző funkciója működni fog és négy év múlva a polgárok ismét választanak, ismét leválthatják, vagy hatalomban tarthatják a pártokat. Ha egy párt demokratikus választásokon, legitim módon kétharmados többséget szerez, ezt a parlamenti kisebbségeknek tudomásul kell venniük és élhetnek az ellenzék hatalmi jogosítványaival és eszközeivel.

Pelle János