Ezt Navracsics Tibortól tudtuk meg, közvetlenül az után, hogy a kormánypárt előállt a Kun Béla utcák központi átnevezésével, a kommunista nyugdíjpótlékok elvételével és a vörös csillag örök időkig tartó betiltásával.

Valamivel korábban a kormány, amely a múlttal egyáltalán nem foglalkozik, arra kapott felhatalmazást a frakciótól, hogy a Kossuth teret 1944-es állapotába állítsa vissza, ami viszont nyilván nem a múlttal való foglalkozás, hanem a jövő, csak éppen a jövőben a Kossuth tér véletlenül pont úgy fog kinézni, mint 1944-ben. Mégpedig azért fog úgy kinézni, és azért néz ki úgy egyre több minden, mert a magyar jobboldalnak még mindig nincs mondanivalója a háború utáni kultúráról. Nekik marad a sértett iddogálás a sarokban, aztán a tétova visszatapogatózás a régi szép időkhöz, amikor még magyar volt a magyarnak magyarja, mindenki hitt Istenben, és így elég volt a papokat lefizetni.

Egy nappal az után, hogy tisztázta kormányát a történészklubság vádja alól, Navracsics Tibor kiállítást nyitott meg a Balassi Intézetben. Itt hangsúlyozta, hogy a magyar intézetek már a 19. században is kisugározták a mi attraktivitásunkat a világba, még azelőtt, hogy 1980-ban megalkották volna a soft power kifejezést, ezért az 1927-es törvénycikk csupán elismert egy már létező struktúrát, amit Klebelsberg Kunó bátorított és növesztett tovább.

A Balassi Intézetben egyébként nyolcvan fényképet mutattak be a magyar kultúrdiplomácia történetéről. Ha valami, akkor ez az elemi erejű kisugárzás biztosan elfeledteti azt a kínos, ám világra szóló félreértést, hogy a magyar állami vezetés nácikat és protonácikat babusgatna. Olyat csak akkor tesz, amikor éppen nem történészklub. Amikor az, akkor pontosan látja, mekkora hülyeséget csinált az éjjel részegen.