Dr. Futó Barnabás egyéni ügyvéd hagyományosan a létező jobboldal rizikós eseteit szokta képviselni – változó sikerrel – Simicska Lajostól Almássy Kornélig, a zászlóégető cukorkás Giorgiótól Tomcatig. Újabban Völgyesi Miklós nyugalmazott legfelsőbb bírósági tanácselnökkel virtuális tandemben fedezi föl a paragrafusokat, amelyek jegyében a magyar nemzetre támadó zsidókat sittre lehetne vágni. Előbb Kertész Ákost sújtotta volna kedve szerint börtönnel, most Efraim Zuroffot.

Mármost Zuroff tényleg ellentmondásos figura, és igaza van annak a holokausztkutató történészprofesszornak, aki szerint „megélhetési nácivadász”, mivelhogy  az igazi nagy bűnösöket már vagy elkapták, vagy kihaltak, Zuroff a resztlit üldözi nem egészen önzetlen indítékkal. Csatáry László azért van első helyen a listáján, mert más gazemberhez már nem lehet könnyen hozzáférni. A kassai rendőr – dokumentumok és egybehangzó tanúvallomások szerint – iszonyatos dolgokat művelt, de huszadrangú szereplő a 20. század botrányában.

Van azonban a dolognak egy másik oldala. Zuroff azért szállt rá éppen Magyarországra, mert – bizonyos balti hatóságok mellett – leginkább az 1990 utáni magyar belügyi és nemzetbiztonsági hatóságoknak a heppje, hogy emberiségellenes bűnök vélelmezett elkövetőit hosszan tartó, békés, boldog öregkorral ajándékozzák meg. Ha 1997-ben ők veszik elő a hazatelepülni kívánó Csatáryt – hiszen tudták, hogy a kanadai államigazgatás egyértelműnek tartja az ellene szóló bizonyítékokat, ezért toloncolták volna ki, ha nem dobbant idejében –, akkor 2011-ben Zuroff nem jelenthette volna fel.

Az ügyészség mintha tisztában volna azzal, hogy ez mekkora botrány. Pont erre utal az alaposság, amivel igyekszik elterelni róla a figyelmet. Zuroff tavaly két ügy miatt tett följelentést Csatáry ellen, az egyik az 1941-es, Kőrösmezőre, illetve Kamenyec-Podolszkijba irányuló deportálásban viselt, föltételezett felelőssége, a másik az 1944-es kassai működése. A Budapesti Nyomozó Ügyészség előbb Zinner Tibor történészszakértőt bízta meg azzal, hogy a magyar bírósági levéltárakban nézzen utána Csatáry ügyének, és Zinner Tibor gyakorlatilag semmit sem talált, ami nem meglepő, Csatáryt ugyanis Magyarországon nem állították bíróság elé. Fő az, hogy jó helyen keressen az ember.

Aztán egy máig titokban tartott személyazonosságú „történész-szaktanácsadót” bíztak meg azzal, hogy ellenőrizze Zuroff bizonyítékait Csatáry 1941-es viselt dolgairól. A rejtelmes tudós – legalábbis a szűkszavú sajtótájékoztatás szerint – azzal intézte el az ügyet, hogy Csatáry az adott időben nem tartózkodott Kassán, tehát nem lehetett köze a deportálásokhoz. Hogy a pontos tartózkodási helye miért zárja ki a részvételt, hogy akkor mégis miről szóltak Zuroff bizonyítékai, és mit sikerült cáfolni belőlük, hogy a Holokauszt Dokumentációs Központban évek óta folyó Kőrösmező-kutatás eredményeit felhasználta-e, arról egy árva szó sem esett. Az ügyészség megszabadult egy nyűgtől, a többi nem tartozik se a nyilvánosságra, se a szakmára.

Hogy a Boldog, Békés Öregkorukat Élvező Kutyakorbácsos Deportálók Baráti Köre tapsolt a hírnek, az egy dolog. Dr. Völgyesi és dr. Futó ama felbuzdulása viszont, hogy ezen felül még meg is leckéztessék a Simon Wiesenthal Központ vezetőjét, fölvet egy kérdést. Túl azon, hogy hazánk hírnevét nyílván öregbítené, ha bebizonyosodna, hogy nálunk nem a nácikat sittelik le, hanem a nácivadászokat. Ez a két jeles jogász nyilván nem gondolt bele, hogy mi lenne a Zuroff ellen hamis vád miatt elindított büntetőeljárás következménye.

Ha ugyanis Zuroffnak voltak bizonyítékai, akkor a hamis vádhoz vagy azt kéne bebizonyítani, hogy ő hamisított, vagy azt, hogy a bizonyítékok nem voltak elégségesek, vagy esetleg hamisak, csak ő nem tudott róla. Az ügyészségnek mindhárom esetben nyílt kártyákkal kellene játszania, konkrét dokumentumokról bebizonyítania, hogy tényleg használhatatlanok, és megneveznie szakértőjét. Azaz abba kéne hagynia az egy uszkve tizenöt éves sumákolást.

Lefogadom, hogy nem menne.