Az unió "segített Európát a háború kontinenséből a béke kontinensévé transzformálni" - ezt a hatvan éve zajló természetes, sokoldalú gazdasági, szociális és politikai folyamatot volt képes a norvég bizottság az igazán nagy teljesítményt nyújtó egyéneknek szánt Nobel-békedíjjal jutalmazni.

A döntőbizottság elnöke külön szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy "ezekre a vívmányokra különösen fontos emlékeztetni a gazdasági válság és a szociális lázongások idején", azt üzenve, hogy a görög és a spanyol utcai lázongók lényegében hálásak lehetnének Brüsszelnek, hogy kékesszürke EU-egyenruhás milicisták nem verték le erőszakkal a tüntetéseiket, hiszen ezek szerint nem természetes, hanem külön érdemként jutalmazandó az, hogy a tüntetőknek vannak természetes, nem a kormányoktól (pláne nem Brüsszeltől) származó alapjogaik.

A díjjal egyébként úgy 250 millió forintnak megfelelő összeg is jár, itt szerény meglátásom szerint az Európai Bizottság akkor járna el helyesen, ha mostantól kizárólag ezt az összeget fordítaná agrártámogatásokra. Összesen, nem évente.

Amennyire érdemtelenül kapta a kétségkívül békés, ám ezért külön semmit sem tevő 27 tagállamnyi még-nem-föderáció az elismerést, annyira el volt telve magától mindenki, az eurokratáktól a médiáig. Barroso szerint a díj odaítélésének "üzenete az, hogy az Európai Unió nagyon értékes dolog, amelyet az európaiak és az egész világ érdekében meg kell becsülni." A Koh-i-Noor gyémánt, az iPad és Rubik Ernő is nagyon értékes, meg kell becsülni, mégsem kapnak Nobel-békedíjat, nem baj, más nemigen jutott Barroso eszébe. Ja de, az, hogy gyorsan elsorolta az alapértékeiket, amúgy joggal, nem tudom, Európában ki tudná fejből így elmondani őket.

Ellenben sajnos véget ér az európai értelemben vett humorérzék, ha az ember megnézi, mikkel is indokolta pontosan a norvég ember a megtisztelő díjat: "Ide sorolta a dél-európai államok demokratikus rendszerének kiépülését a diktatúrák lerázása után, vagy a berlini fal leomlását követően a kontinens egyesítését, a Balkán megbékélését." A Balkán megemlítése ebben a kontextusban annyira átlépi az arcátlanság határát, hogy szavakat sem találni.

Sem a boszniai háborút lezáró 1995-ös Daytoni Szerződéshez, sem az 1999-es koszovói őrületnek véget vető műveletekhez, békekötéshez alapvetően semmilyen köze nem volt európai intézményeknek. A béketeremtés Bosznia és Koszovó esetében is alapvetően ENSZ- és NATO-keretben (pontosabban: az Egyesült Államok bombázásaival) történt, tehát fegyverrel, bombákkal, nem uniós direktívákkal vagy pacifista deklarációkkal. Európa szerepe akkor leginkább abban merült ki, hogy tétlenül, színes plazmatévén nézte a srebrenicai mészárlást, a koszovói népirtást.

Hát, ennyit arról a díjról, amit anno Jasszer Arafat is megkapott. Nagyon köszönjük, norvégok, hálánk örök.