„Tartok a nyilvánosságtól. Egy olyan szakmába kerültem, ami meghal, sőt meg sem születik a nyilvánosság nélkül, ugyanakkor a rutinom dacára sem tudok igazán mit kezdeni vele. És nagyon félek attól, hogy komolyan kezdenek el kérdezni, és olyan kérdéseket tesznek fel, amikre nem tudom a kliséket azonnal előrángatni. Olyankor egy kicsit meg vagyok ijedve, és ezt nem is titkolom, hiszen éppúgy nem tudnám eltitkolni, mint semmi mást: ki vagyok rakva.” – nyilatkozta jó tizenvalahány éve Presser Gábor.  Úgy tűnik, azóta már nemcsak a kérdésektől, de a képektől is fél.

Legalábbis erre utal, ahogy a fotósokkal bánnának a koncertjükön. Mi ellen is tiltakozik jó néhány fotórovat és a MÚOSZ fotós szakosztálya? Az verte ki a biztosítékot, hogy a művész urak „a koncerten készült fotókat kérik feltölteni a zenekar által megadott szerverre, amely közül majd a szervezők válogatják ki azt a tíz darabot, amelyet 15 napos korlátozással felhasználhatnak az orgánumok.” Presser Gábor szerint „ez nem túl nagy kérés, mert 40 év munkája van ebben a koncertben.” Aha. Ez az érv? A negyven év? Úgy rémlik, hogy a ’70-es évek elején a pártemberek és kultúrfunkcik hasonló érvekkel próbálták lenyomni a fiatal zenészek torkán a letiltást, a cenzúrát, az önérdekű hatalmi gőgből eredő korlátokat. Mit ugrálsz, taknyos, majd ha annyit letettél az asztalra, mint én, akkor pofázhatsz!

Megöregedett a Nagy Generáció, erről van szó. Öregen pedig az ember vagy bölcsebb lesz, vagy hülyébb. Mondjuk betegesen hiú, kontroll-, és cezaromániás. Az LGT történetét végigkísérik a betiltások, letiltások, tilalomfák. Már csak ezért is nagyobb empátiát nézne ki belőlük az ember. Vagy úgy vannak ezzel vénségükre, mint a nagypapi sok évtized távlatából a fagyos lövészárokkal, a szadista jutasi őrmesterrel és/vagy politikai tiszttel? A lágyuló szürkeállomány megszépíti a gyűlölt emlékeket. Vagy csak irigylik a szabadságba született fiatalokat? Ha én szívtam, szívjál te is! Szalai Annamária és Koltay András tapsikolhat és röhöghet: ezeknek nem a médiairányítás rendszerével van bajuk. Hanem azzal, hogy nem ők irányítják. Milyen egyszerű is volna a világ, ha a művész és/vagy producere döntené el, melyik fotó vagy felvétel jöhet, és melyik nem. S akkor már ne álljunk meg félúton, terjesszük ki ezt a művészekre nézve társadalmilag hátrányos kritikákra, riportokra és tudósításokra is!

Pokol Béla alkotmánybíró úr öregurasan göcög és bólogat. Meg a NER sajtócsapata is. Ugye, most már a Presser művész úr is megérti, milyen kínos és felháborító, amikor előnytelen kép születik a Karizmatikus Vezetőről, aztán még van pofájuk ránk kenni, hogy mi világítottuk meg rosszul, és a többi ócska trükk a bolsevista szakértelemtől. Most ön is megtapasztalhatta, mennyire igaza van a Fekete művész úrnak, Ezek mindenre képesek! Legfőbb ideje megrendszabályozni őket. Azt pedig már csak zárójelben, a MÚOSZ figyelmébe: fontos az LGT-koncert, meg felháborító is, de ilyen szakmai bojkott-felhívást a médiatörvény is megért volna. Talán az is volt ennyire fontos. Kár, hogy nem tudtuk meg, mit szólt volna Bástya elvtárs ahhoz, hogy már nemcsak kinyírni nem akarják, de előnytelen fotót, gúnyvideót, karikatúrát se csinálnak róla. S már kemény kérdésekben sem részesítik. Sebaj, lesz még alkalmunk kipróbálni, a cenzúra örök – s mint a fentiek illusztrálják – nincs neki osztálytartalma.