A félreértve is rommá idézett szentencia szerint demokratának lenni annyi, mint nem félni. Nos, a Nemzeti Egyetértés Rendszere nem szereti a demokratákat, ez már a nevében is benne van. Az egyetértőket szereti, azokat is csak rendszerben, itt még egyetérteni sem lehet csak úgy egyénieskedően, bele a vakvilágba, gyerecipó-egyetértek, punktum. A Rendszerben Egyetértő pedig fél, fél, hogy nem ért egyet eléggé, fél, hogy rosszul ért egyet, fél, hogy nem érti rendesen, amivel egyetért. A Rendszer szereti, ha az emberek félnek. Félnek a hótól, félnek a ruhásszekrénnyi, kopasz smasszerektől, akiket jól látható üzenetként, brutális humánerőforrásként a tüntető diákok közé plántálnak, félnek az árfolyamoktól, és lehetőleg félnek a másik embertől, mert a másik ember – ahogy Sartre-tól tudjuk – maga a Pokol. De egy ilyen félelem nem jár el magától tengelyén, szabályozni kell, utánaállítani a szelepeket, folyton cserélni, újítani, új posztokba helyezni a kerékfogakat. És persze olajozni, bőven olajozni. De mi van, ha még az olajat is ellopják?

Fortélyos dolog ez a félelem, ha nem tud már igazán igazgatni. Könnyen visszaüthet. Ha nem vagyunk hajlandóak félni, akkor a horror börleszkbe vált, a temetőszagú göncökben hörgő-morgó zombiállam cafrangjai mögül kilátszik a megszeppent csepűrágó, unatkozva sandítanak karórájukra a statiszták. A tétovává váló, talaját vesztő Kádár-kor utolsó éveiben már csak azok féltek, akik a rendszer irányítói, haszonélvezői vagy kegyencei voltak. Sokan közülük ma ismét a régi szorongást érzik, hiszen ugyanabba a furcsa helyzetbe kerültek, és ezért – mint Kövér Házelnök Úr – hangosan fütyörésznek a sötétben. Hiszen Kövér úr is biztosan emlékszik még azokra az időkre, amikor, ha teszem azt, Biszku elvtárs ellátogatott volna az MSZMP Központi Bizottsága Társadalomtudományi Intézetének ifjúságkutató csoportjához, és tegyük fel, megáll az ifjú kolléga úr íróasztala mellett: „És hogy ityeg a fityeg, Kövér elvtárs?”, akkor Kövér elvtárs bokáját összecsapva lett volna kénytelen felelni, hogy „Biszku elvtárs, az ityeg remekül fityeg, sőt jobban, mint más ityegek”, és tök mindegy, hogy mit gondolt volna abban a titkon lázadó, buksi kis fejében. Ez megalázó, az efféle félelem. Rossz lehet újra szembesülni vele. Nyomot hagy az emberen. De ez legyen az ő bajuk.

Valahogy most is nehéz félni. Pedig a Rendszer mindent megtesz érte, és tudhatjuk: komolyan gondolják. Nem viccből építenek nagy gránitalapokat: szögesdrót kerítést fognak rá kifeszíteni. A haveri üzemek már gyártják. És remélik, hogy ha valami majd megint kattan a telefonban, akkor előbb-utóbb rendes állampolgárként mindenki aggódva bekopog még a saját gardróbjába is, mielőtt kiveszi az aznapra rendelt matyómintás Mao-zubbonyt. Hogy csend lesz a kocsmákban, hogy mindenki csak a fociról beszél (az időjárás már sikamlós téma), hogy mindörökre itt maradnak a fehérvári huszárok. Hogy nem merünk nyíltan egymásra nézni, miközben megfigyeljük egymást.

Csakhogy egy tipp-topp diktatúra rengeteg munkát, figyelmet, hozzáértést igényel. Diktátornak lenni, na, az egész embert kívánó feladat. Egy ilyen mintha-diktatúrában semmi sem klappol. Ezek még ijesztgetni sem tudnak rendesen. Ez is megalázó. Röhögünk és viszolygunk egyszerre. És az ember vagy viszolyog, vagy fél. Mert hogy demokrata vagyok-e, nem tudom biztosan, de az tuti: túl finnyás vagyok, hogy tőlük féljek.