Bár sokszor megyek konferenciákra, nem szeretem azokat, általában feldühít, hogy arról szólnak, minden tökéletes, rendben fejlődik. Hát itt, a szervezők már a címben meghatározták: fehéren-feketén lesz a kép vázolva.

Az ominózus mondatot, amely már a konferencia ideje alatt kint volt a Facebookon, vagyis, hogy „én úgy tekintek a cigányságra, mint egyfajta bomlástermékre”, lekéstem, de a hozzászólások még tartottak a témában, mikor odaérkeztem.

Egy darabig figyelni sem bírtam. Az asztalnál ülők látványa töprengésre késztetett. Mert nekem már annak is erős üzenete volt. Kovács Zoltán államtitkár, Langerné Victor Katalin helyettes államtitkár egy asztalnál ülnek Orosz Mihály érpataki polgármesterrel… Utóbbi, úgy tűnt, stílusosan öltözött a konferencia címéhez, látványnak sem semmi a fehér borjúszájú ing, a fekete csizmanadrág és mellény aranysujtásokkal és a többi attribútummal, melyet ő a megjelenéséhez fontosnak tart. Elgondolkodtató a látvány, nehezen tudok tőle szabadulni.

De szól, reagál, véleményt mond, megpróbálok tehát a képtől szabadulni, és az elhangzottakra koncentrálni. Új fogalomrendszert emleget, amelyben a gyerekszegénység szó helyett a gyerekveszélyeztetést emlegeti „humánusan”, elemzi modellje erősségeit, a magatartási és higiéniai szabályok előírásának és betartatásának remekül működő rendszerét, az „óra egésztől óra ötvenötig tartó”, majd öt perc szünetet engedélyező közmunka szocializáló hatását, majd rátér a „liberálisokra”. Megnyomja a hangsúlyokat, ahogy beszél a liberális szociológusok szövegeiről, akik miatt a sok jóérzésű ember nem mer lépni, a liberális jogvédők uszításáról, hülyítéséről stb… Végül is nem ezen gondolkodok el, hiszen hallani, olvasni lehetett már a nyilatkozatait.

Hanem, mert hiába van ott Rozsály polgármestere az asztalnál, az ő hatása kevéssé jön át. Talán azért, mert emez hangosabb. Vagy mert az államtitkári mondatok is erre színelnek, pl. az „esély sincs náluk a közösségi érzésre” gondolattal, vagy a mali példával, a kályha szétveréséről.

Amikor az a blokk is sorra kerül, amelyben én voltam, tovább fokozódik bennem az értetlenség.

Van köztünk, aki nem tudja, miért van itt, romavezetőként azt hiszi, valamiféle kortesbeszédet kell tartania a romavezetők cseréjéről, a többiekkel koncepciótlanul válaszolgatunk a kérdésekre, amiben terepen dolgozók és a problémától távol élők fogalmazzuk meg gondolatainkat. A fekete-fehér logikája szerint persze megint hallhatunk egy történetet a kertjét kapálgató hetvenéves néniről, és a szomszédjáról, ahol kidőlt a fal, és a derékig élő gazban belátni, ahogy bent a cigány család az LCD-tévét nézi…, és hogy no, ez aztán már igazán tűrhetetlen…, és végre mondjuk ki…

Mi, a terepen dolgozók egymásra nézünk. Nos, kimondták, századjára az általánosító tapasztalatokat, szembesítettek bennünket újra a „senki sem tudta még megoldani sehol a világon, mert nem lehet” teóriával is.

Utazom vissza, gondolkodva ezen az egészen, folytatni, mert én is hiszem, hogy van megoldás, mert nekem a tapasztalataim mások, és azok nem engedik az általánosítást.

Tudom, hogy az egyéni felelősségek mellett ebben az egészben társadalmi-politikai felelősségek sora van, amit itt sem vállalt senki, csak az egyéniek kerültek kihangosításra. Megoldás nem körvonalazódott, csupán megerősödhetett megint az, ami rendszerré szerveződik, megállíthatatlanul.

Számomra nem fekete-fehér a kép. És a megoldások is színesebbek, mint amelyek itt körvonalazódtak..