Miért nincsenek itt hősök? – kérdezi Kerényi Imre a Hamlet után, és bár ezt a futóbolondot kár volna túlértékelni, ezzel a pregnáns kérdéssel nincs egyedül.

Politikai közösségének kultúrafelfogása ugyanis a Popeye szintjén állapodott meg, azt képes értelmezni, ahol van hős. A hős pedig szerintük nem ám esendő, bizonytalan és tévelygő alak, aki ennek ellenére tesz meg valami nagyszerűt – vagy bukik el –, hanem olajos testű, mindig győzedelmes, tévedhetetlen félisten.

Mondom, Popeye. Reggel felébred, betolja a spenótot, és késő estig verekszik nagyhatalmakkal, védelmezi a hazát hét határon, bal kezével rezsit csökkent, jobb kezével uradalmat oszt, bal lábával árulókat rugdos, a jobbal meg gólokat.

Mármost Hamlet nem Popeye, általában Shakespeare sokkal bonyolultabb, mint a Popeye-mesék, és a kettő fogyasztása között többnyire életkori különbséget találunk, vagyis háromtól nyolcéves korig mennek ezek a kétdimenziós hősök, aztán jöhetnek a hús-vér figurák, akik nem győznek mindig, nem látnak mindent előre, és a hőstetteik mellett esetleg korruptak vagy depressziósok. Időnként viszont beleböffent ebbe az organikus fejlődésbe a politika, így például az ötvenes években a felnőtteket is szuperhőssé tupírozott vöröskatonákkal, kolhozparasztokkal és hengerészekkel etették.

Nehéz kihagyni a megfejtésből, hogy ennek a politikai közösségnek az élén egy hős áll, akit ők akkor is szeretnének Popeye-nek látni, ha minden szerdán a szemükbe mondja nyújtózkodás közben: úgy döntöttem, gazember leszek. Egyszerűség lakik bennük, vicsorogva, szelíden. Pedig a hősük valódi hős, Shakespeare megnyalná a tollát, ha látná. Csak éppen arra alapozza a hatalmát, hogy legyen neki kétmillió gyermeklelkű szavazója, akik hisznek Popeye-ben és abban, hogy ha üres a pénztárca, Popeye majd telerakja, csuhajja.

Amíg Kerényi Imre ezeket előadja, Vidnyánszky Attila zavartan simogatja a csipketerítőt. Egyre világosabb, mit nyert meg magának: hősöket fog faragni a bazári körhintához.