Mégis kicsit egyirányúnak érzem a köztünk zajló kommunikációt; ezért gondoltam, hogy magam is billentyűzetet ragadok.

Hiszen ha már Te veszed a fáradtságot, hogy elmondd, hogy érzed magad és mi történik felétek, abban a tejjel-mézzel folyó kis-nagy országban, ahol éltek, gondoltam, talán az is érdekel, hogy miként élünk mi itt, Magyarországon. Bár leveleidben Te magázódni szoktál velem, a múltkoriban is azt írtad, hogy „Magyarország nem hagyja magát”, én inkább tegeződnék, és legközelebb Te is írd nyugodtan azt, hogy „úgysem hagyunk”, értek én abból is. Ha Fülig Jimmy pertut ivott a népével, Te is megteheted, és én a fehérvári huszáros előadásodat engedelmeddel afféle virtuális pertunak tekintem. Azóta sem tudok úgy ránézni egy kupica pálinkára, hogy röhöghetnékem ne támadna, de hát végül is éppen ezért főzzük a pálinkát, legális körülmények között, úgymond egyre olcsóbb gázon és kétségkívül egyre drágább cukorból. Barack, az hálisten ingyen terem itt a kertben, akár annak is, aki nem táncol alatta. Még. Ezzel azért kezdhetnétek valamit.

Szóval a kósza hírek szerint abban az örömhírben fogsz részesíteni, hogy az általad igazgatott zártkörű részvénytársaság kikerült a túlzottdeficit-eljárás alól. Hát ennek felettébb örülök. Milyen kár, hogy magamról én nem írhatok Neked hasonló jókat. Úgy tűnik, minél több a jószág a Te füves legelődön, én annál inkább szűkölködöm, és egyre buzgóbban bújom a mindenféle füveskönyveket, hogy miféle biokaja nő még szerte az árokparton; ezúton közölném veled, hogy a libapimpó és a szőrös disznóparéj baromi rágós, de még a közönséges bűzaszatot sem téveszteném össze a zsenge articsókával, különösen, hogy ez utóbbinak már csak halovány emléke él ízlelőbimbóimban. Viszont mindegyikben rengeteg a vitamin, a növényi rost és a furfangos önellátás jóleső, kissé Kádár-nosztalgiás, csendes öröme. Megcsináljuk okosba, gebinbe, fusiba, vagy ha nem, hát majd legelünk. Mindig lett valahogy. Köszönöm, hogy ennyit fáradozol az egészségemért, és saját koleszterinszinteddel mit sem törődve eszed el előlem a zsírdús parasztsonkákat és az egészségtelen, füstölt és paprikázott-fokhagymázott kolbászárut, a cuppogós, dús csülköket és a ropogós-illatos libatepertőt. Sajnos a mirigyeim még nem nőttek fel mindennek étoszához, lám, hát most is majdnem rácsorgott a nyálam a klaviatúrára; de kérlek, vigyázz azért Te is a vonalaidra, mert a pocakos vezérek, na, az a halálom. Örömmel tölt el, hogy saját táplálkozásom ilyen gyökeres (leveles, száras, bogyós) reformjával apró tégla lehetek a nemzet deficitcsökkentett Nagy Stadionjának dicsőségfalában, minden egyes lefaragott kalóriám beletuszkolódik a Nemzeti Együttműködés Feneketlen Bendőjébe, ami emészt és feldolgoz, amíg mi ütemesen korgunk hozzá.

Szerencsére a gyerek, az hamar feltalálta magát, az ő korában az ember még szívesen eszik hőscincért és fakérget, meg ilyen apró műanyag izéket is, amikről egykorvolt fantáziává foszlott már a kindercsokoládé. Tegnap rajtakaptam, hogy kirágta a CBA reklámújságból az akciós sajtos parizer fényképét, úgy látszik, vannak még halvány emlékei, és – bár a tápérték nem lehetett túl magas – ízélmény szempontjából még az sem biztos, hogy rosszul járt. Viszont a macskáim határozottan meghökkentek, hogy immár ölre megyek velük megcsócsált egereikért, pedig régebben letoltam őket, ha Semjénként viselkedtek a helyi fauna kisebb és gyengébb elemeivel szemben. De hát emberek vagyunk: bennem van belátás, van morális tartás, nemzeti kötelességtudat. A nagy célokért szenvedni kell. Sőt: elérted, hogy – eltévedt bárányként, tékozló fiúként – megtérjek az Anyaszentegyház kitárt kebelére is. A szóbeszéd szerint a helyi plébános szentáldozáskor szép, vastag, kövér szelet ostyákat osztogat, meg így talán könnyebben megírom majd a gyerek erkölcstan-leckéjét is, mert ilyen marhaságra ő nem lesz hajlandó. Sajnos még nem a Ti nádpálca-pedagógiátokon szocializálódott (tényleg, ezzel a szóval is lenne tennivaló, nem? mondjuk inkább neresedett).

Irodalomóra helyett meg majd megnézzük a Weöres Sándor-mozdonyt, ha éppen erre jár, és tücskökként ciripelünk hozzá a töltés mentén. Szép lesz. Kulturált.

Szóval megvagyunk mi is, drága Viktorom, eléldegélünk, egyre kreatívabbak vagyunk, és a helyünk is egyre több. Azért ne lepődj meg nagyon, ha majd sok leveled a „címzett elköltözött” jelzéssel érkezik vissza. Én mindenesetre rohanok is a postára, feladom Neked ezt a levelet, még egy ilyen Aliyev-bélyeget is nyalok rá. Jut eszembe, legközelebbi kedves leveledre Te is ráírhatnád – csak a miheztartás végett – hogy „a küldeményt a címzett fizeti”.