Miután túlvagyunk a gúnyos szájhúzáson, elemi felháborodáson vagy dühöngésen (ki-ki vérmérséklete szerint), amit az a hír váltott ki, hogy Vidnyánszky Attila lett a Kaposvári Egyetem egyik rektorhelyettese próbáljuk meg több oldalról, nyugodtan átgondolni ezt a dolgot.

1. Külföldi egyetemeken bevett szokás – és egy rövid ideig, amíg volt rá pénz, nálunk is előfordult –, hogy a legkiválóbb szakemberek, tudósok, nagynevű, iskolateremtő egyetemi tanárok főállásuk mellett formálisan egy-egy (vagy egy-két) másik egyetemen is tanítanak; vagyis gyakran nem is tanítanak ott, csak félévente egyszer tartanak egy összevont kurzust (vagy csak évente, vagy még ritkábban). De a nevüket az egyetem lobogtathatja, dicsőséget hoznak, könnyebb így pénzekre pályázni, az illetőt megbeszélésekre, konferenciákra invitálni, a professzornak meg még szélesebb körben ismert lesz a neve, olykor megmerítkezhet egy más közegben, nemcsak a megszokott környezetben futtathat eszmét – és némi pénz is áll a házhoz. Van ilyen, kölcsönös előnyökkel jár, és lehet ezt becsülettel, tisztességesen, mindenki hasznára intézni. Az viszont soha nem jutna egy egyetem eszébe, hogy adminisztratív, vezető, irányító munkakörbe invitálja a jeles személyiséget; még tanszékvezető-helyettesnek sem, nem hogy még magasabb polcra.

Ehhez ugyanis az kellene, hogy az illető töviről-hegyire ismerje az oktatás és kutatás helyi viszonyait és jelen állását; hogy ne csak kollégáival legyen (ha nem is napi, de legalább havi) kapcsolata, hanem a diákokat is lássa néha, ismerje az adminisztratív személyzet és a technikai segítők gondjait. Ráadásul minél nagyobb és bonyolultabb egy szervezet, annál nagyobb a szerepe a közvetlenül a legfelső szint alatt levő vezetőknek. A rektornak (de még egy nagy tanszék vezetőjének is) millió protokolláris és reprezentatív feladata van, helyettesei azok, akik jobban oda tudnak figyelni a fontos részletekre. Fontos, persze, hogy ki van a legfelső pozícióban – sok rosszat tud tenni, sokat tud segíteni is. De még fontosabb a szerepe a döntéselőkészítő (és gyakran voltaképpeni döntéshozó) és a gyakorlati kérdésekhez jóval közelebb álló helyetteseknek. Kívülről (és távolról) hozni ilyesvalakit, aki nem szívta már hosszú időn keresztül a helyi levegőt – életveszélyes.

2. Ne legyünk rangkórságosak – ugyan, minek is ragaszkodnánk egy-egy nyomorult papírhoz, ha kiváló szakemberről van szó? Az aranykezű villanyszerelőtől sem kérjük el a bizonyítványát, a drága doktor bácsi egy tudományos sort le nem írt a szakvizsgája óta, mégis az életünket bíznánk rá. Ha az egyetemben nagy szüksége van a kiváló tanárra, a nagy hatású és szellemileg megtermékenyítő oktatóra – méltánytalan és értelmetlen ragaszkodni holmi tudományos titulusokhoz. Még inkább így van ez a művészeti képzés területén – színházi rendezők, festőművészek, táncosok vagy oboisták nagy nehézségek árán tudnak csak összehozni egy-egy fokozatszerző dolgozatot; és minek is? Ott van mögöttük a teljesítmény, a tanári pályán szerzett elismertség és népszerűség, a magas művészi színvonal.

Igen ám, de akkor a felsőoktatási intézmény joggal várja el, hogy a kinevezett – Vidnyánszky Attila esetében egyenesen címzetes egyetemi tanárrá kinevezett – oktató (kutató) teljes erőbedobással, odaadóan, az egyetem iránti elkötelezettséggel vesse bele magát a munkába. Vannak remek (tudományos papírok nélküli, vagy nagynehezen – és értelmetlenül – összekapart papírokkal rendelkező) oktatók, akik a hallgatók és kollégáik kedvencei; de ők valóban az egyetemhez és az ott végzett munkához kötik az életüket, szívesen és sokat tanítanak, bármikor elérhetők, és senkit nem érdekel, hogy hány tudományos publikációjuk van. Vajon Vidnyánszky…

3. Azt sem szabadna kifogásolni, hogy kinek hány funkciója, sőt állása van. Elég felháborító például, hogy az alsó- és középszintű oktatásban megtiltják a pedagógusoknak, hogy másodállást vállaljanak – ugyan, miért? Természetes, hogy aki bírja, akinek ideje van rá, akinek nagy szüksége van erre, dolgozhasson, másodállásban (vagy akár harmadállásban) is. Az olyan bizottsági, egyesületi funkciókat pedig ne számítsuk ide, amelyek nem jelentenek különösebb időt, elfoglaltságot, munkát.

De azért gondoljunk csak bele: a Google szerint a Nemzeti Színházból a Kaposvári Egyetem Művészeti Karához odaérni 2 óra 3 perc; a leggyorsabb vonat a két város között 3 óra. Ha az igazgató úr csak hetente kétszer teszi meg ezt az utat, az heti 8 (vagy 12) értékes óra, csak az utazásra – és hát némi időt el kell tölteni az Egyetemen is. S ezt nem lehet az üres éjszakai vagy hajnali órákra időzíteni. Mindezt akkor, amikor éppen indul az első évad, és ebben nem kevés szerepet vállal – az igazgatóságon túl – Vidnyánszky Attila rendező is. A 7óra7 írása szerint: meghatározó szerepet. Azért nemcsak mint igazgatónak, de mint rendezőnek is illene minél több próbán és előadáson jelen lennie. Lehet ezt bírni?

4. Végül pedig – ne szidjuk (kivételesen) a kormányt és a vezető kormánypártot. Nem tehetnek ők semmiről. Nem volt olyan kormányrendelet, sem a parlament nem hozott olyan törvényt, hogy a Kaposvári Egyetem rektorhelyettesét Vidnyányszky Attilának kell hívni. Nem. Ez ügyben „Szávai Ferenc, a Kaposvári Egyetem rektora döntött, figyelembe véve az előkészítő bizottság és a szenátus véleményét”. Megtehette volna, hogy nem Vidnyánszkyt választja. Nyilván oka volt rá, hogy így határozott. Talán az, hogy a felsőoktatásért felelős államtitkár kevesebb egyetemet akar látni, minden felsőoktatási intézménynek van oka összehúzni magát, feltétlenül kormányhűnek látszani, önnön nagyságát bizonygatni – mindent megtenni, hogy életben maradhasson. Vidnyánszkyt szereti a kormány, tehát ha megkínáljuk egy zsíros állással, akkor minket is szeretni fog.

Csak annyit jegyezzünk meg, hogy ez a döntés – minden egyéb problémája mellett – az egyetemet lehetetlen helyzetbe hozza. Hatalmas öngól. Talán ideig-óráig sikerül a kormányzat elismerő pillantását kicsikarnia – de ki veszi ezek után komolyan? Ki nem fog egy alkalmatlan személy botrányos kinevezésére gondolni, ha az egyetem nevét hallja?