Szalai Ádám kifakadása villámgyorsan bejárta a netet. Szakértők és laikusok nem győznek igazat adni neki, és mi sem tudnánk vitatkozni vele. Ám mindenki leragad a buzgó helyeslésnél (a sportújságírókat nem számítva természetesen, mert ők eddig sem jutnak el, ld Szalai sajtótájékoztatóján elhangzó csodálatos kérdéseket: „nyócgótnemlehetkapni” stb.), pedig az igazi megérteni való csak ezután kezdődne.

Miért nem tűzünk ki magunk elé reális célokat? Miért nem emelkedett ki az elmúlt tíz-húsz évben a magyar közegből egyetlen klasszis sem? Miért nem megfelelőek az edzők? Mi a baj az utánpótlással? És különben is mi ez a nyálkás trutymó, amely beteríti a klubházakat, stadionokat, akadémiákat, szponzori szerződéseket?

Vannak válaszaink – Kapitalizmus blogunknak meg valószínűleg hajjaj – de most nem akarunk megfejteni semmit, csak emlékeztetni arra, hogy volt már olyan játékos, aki hasonló nyíltsággal és keresetlen modorban közölte Szalaiéval szinte megegyező véleményét. A holland vereséget követően más is fölidézte már Huszti Szabolcs három évvel ezelőtt írt levelét, de Szalai kijelentései után még aktuálisabbnak tűnik. Egyetlen részlet a szövegből:

„Én nem fogok visszatérni az NB I-be, nem igazolok a Videotonba, hogy sztenderd válogatott lehessek. Alig vártam, hogy kikerüljek külföldre és azt tanácsolom minden magyar focistának: amint lehetősége van, igazoljon ki, mert ég és föld a különbség a hazai és a külföldi labdarúgás között. Azt hiszem, mindezt alátámasztja, hogy a Vidit egy Maribor simán kiejtett az Európa-liga-selejtezőköréből, a Basel pedig könnyedén átgázolt a Debrecenen – hogy csak a jelenlegi állapotokra mutassak rá. [Az idei kupaszereplés még pazarabbra sikerült – a szerk.]

Én mindig híve voltam a pozitív hozzáállásnak, éveken át hangoztattam, az eredményhez szüksége van a válogatottnak a szurkolók és a média felől érkező támogatásnak, de ami most zajlik, annak köze nincs a realitáshoz. Az hülyítés. Az nevetséges. Simán kikapunk Svédországban, de dicsérjük az első félidőt, miközben momentumunk sincs – a házigazdáknak pedig ziccerei egymás után. A meccset közvetítő riporter dicshimnuszokat zeng a produkcióról, egekbe emel játékosokat, a stúdióban ülő szakkommentátorok pedig fényezik az edzőt és fejlődésről beszélnek. Szerencsével, kínkeservesen megverjük Moldovát és elégedetten értékelünk”.

Huszti és Szalai többet tett, mint az egész szaksajtó együttvéve, és éleslátóbb, mint a politológusok, és bátrabb, mint a gazdasági elemzők többsége (nota bene: szavaik a magyar közéletről és gazdaságról is többet árulnak el, mint megannyi körmönfont semmitmondás), ennek ellenére óvnánk attól, hogy ezt követően az általuk fölvetett problémákat cincálgassuk. Közbeszédünk tele futballhasonlatokkal, a játékot és környezetét mégsem tudjuk társadalmi jelenségként kezelni. Annak, hogy a futballba honnan kerül pénz, és az miként osztódik szét, hogy kikből verbuválódnak a klubvezetők, kik mennek focistának, miért ragadja el a csodavárás időről időre minden alap nélkül a közönséget, annak csak áttételesen van köze ahhoz, hogy milyen a képzés, az edzők fölkészültsége vagy hogy mekkora a futásmennyiség. Ráadásul az előbbi kérdések megválaszolása, de legalábbis megvitatása fontos tanulságul szolgálhatna minden olyan szféra szempontjából is, amelyekben a bevételeket nem termeléssel vagy szolgáltatással, hanem kijárással szerzik meg, és zárt klikkek uralkodnak évtizedek óta. Gyanítjuk, nem sokban különbözik a helyzet ezeken a helyeken a labdarúgásétól, csak egy akadémiai intézet, egy közlekedési vállalat, egy egyetemi tanszék vagy a jegybank nem tud hol 8-1-re kikapni, vagy ha igen, azt könnyű itthon letagadni.