Az ember gyerekkorában mindenféle akar lenni; vadászpilóta, űrhajós, szekercés viking. Aztán ezek nem jönnek össze, viszont olyan szerencsés korban élünk, hogy az ilyen szenvedélyek csekély befektetéssel kiélhetők, és mehet a normális élet tovább.

Tisztelt Miniszterelnök úr, mivel nemrégiben elbüszkélkedett azzal, hogy a gyerekeitől megtanulta már az érintőképernyőt is, a további zavarba ejtő beruházások helyett szívből javaslom a számítógépek világát a mániái kiélésére. Mindenki jobban járt volna. Maradna némi pénz iskolára, ahonnan ostoba, primitív futballhuligánok helyett okos gyerekek kerülnek ki, meg azt a fajta tekintetet is el lehet kerülni, amit a művelt világban óhatatlanul a hátán érez mostantól. Hiszen Amerikában is azon röhögnek, micsoda gátlástalan vadember lehet Magyarország warlordja, aki stadiont épített a kertjébe. Nem azért, mert értelme volna, vagy mert ezt kérte a népe, hanem mert neki személyesen ez a kattanása.

Meg azokon a seggnyalókon is röhögnek, akik azt bizonygatják, hogy nem hiányzik az a pénz sehonnan. Csak úgy lett. Magától nő, mint a Pasa park.

Tök jó szimulációk vannak ma már, ki lehet próbálni a vadászgépet, a tengeralattjárót, a szekercés közelharcot, és akinek meg a foci jön be, az menedzselhet magának csapatot, összemérheti a tudását másokkal, és még sikerélménye is lesz. Nem igazi, ez tény, de az is tény, hogy a magyar foci ahogy van, nem igazi. Többen kíváncsiak ma már egy közepes mobiljátékra, mint arra a majomkodásra, amit bármelyik magyar csapat művel a pályán. Konkrétan, pontosan ugyanazt játsszuk, mint amikor a vas és acél országa akartunk lenni: értelmetlen óriásberuházásokat eszközlünk a józan észen túli indokokkal, olyan pályán, ahol senkik vagyunk és azok is maradunk.

Sokkal civilizáltabb, olcsóbb, és még örömtelibb mulatság is a FIFA vagy a Hattrick, mint felhúzni egy porfészek faluba ezt a behemót stadiont, és feszengeni az ország legbüdösebb trágyatolvajai között, akik egymást se úriembernek tartják, hanem annak, amik. Aztán végignézni, ahogy az avatás alkalmából megruházzák a csapatunkat. De nem is a vereség a ciki persze, hanem hogy aligha lehet másképp értelmezni ezt az egész felcsúti arénázást, mint egy római császár hibbanási jeleneteként. És hát az illető közben mégsem római császár, csak úgy tesz. Márpedig az egy világszerte ismert jelenet, amikor valaki Napóleonnak vagy Nérónak képzeli magát.

Nem azért nem megyünk le az utcára szekercével vagdalkozni, mert feladtuk az álmainkat. Hanem mert magunktól is tudjuk, hogy az ilyen ábrándokat legfeljebb virtuálisan illik kiélni. És mert van még, aki szólna, ha mégis megfordulna a fejünkben efféle aránytévesztés.

Szomorú látni az embert, akinek már régóta nem szól senki sem. Nincs mit irigyelni rajta.