Arról áradnak a jó hírek, hogy épülő-szépülő fővárosunk, ha felcsúti szintű műanyagfröccsöntött-kacsalábon forgó tündérpalotát nem is kap a Kárpátok Kubla kánjától (úgyhogy senki se tegyen fel erre vonatkozó komcsi kérdéseket!), de carrarai márvány ülőkockákat kap az Egyetem térre (amelyet amúgy nemrég újítottak fel, ez lett, kérem, a „Belváros Új Főutcája”; ha tetszenek majd barkochbázni, akkor remek tipp a „valakinek a valamije” kategóriában, soha senki nem fogja kitalálni!).

A jelenlegi padokat felváltó carrarai márvány ülőkockáknak számos előnyük van, és némi hasonlatosságot is mutatnak a felcsúti tájszobor VIP-páholyának high-tech foteljeivel. Nem, sajnos belső fűtés nem kerül bennük kialakításra (nyáron melegek, télen hidegek ezek a kockák), valamint tévéképernyőt sem tartalmaznak majd, viszont határozottan egyszemélyesek lesznek. Ami kétségkívül jó hír: nem lehet majd rajtuk léhán heverészni meg hemperegni, sem ideiglenesen, átutazóban, sem pedig pregnánsan és életvitelszerűen. Jól is néznénk ki, ha mindenféle alak csak úgy elterpeszkedne a carrarai márvány ülőkockákon, esetleg apró dobozokból kínai gyorsételt falna, szemét lehunyva arcát a napsütésbe fordítaná, rágógumizna, fejét kedvese ölébe hajtaná, vagy – rágondolni is borzalmas – elszundikálna. Vagy ilyesmi. Szodoma.

Egy kocka – egy ember. Magát kihúzva, ki-ki egyenes derékkal a maga carrarai márvány kockáján, szigorú arccal, szépen, átlátható mátrixokba rendeződve. 65 kockán 65 magányos, eltörpülő ember – ezt még az észak-koreai rendpárti baloldal is megirigyelheti majd, olyan fegyelmezett, egészséges látvány lesz. Az ülőkocka egyik legfontosabb funkciója ugyanis (azon kívül, hogy a rá kiírt ülőkocka-tender segítségével a szerencse netán baráti tenderezőkre mosolyoghat): a fegyelem. Az ülőkocka kiszorítja az embert, annak minden léha, piszkos és kevéssé esztétikus szokásával és rigolyájával, és a rendes nemzetpolgár, a homo neriensis passzentosra stokizott ülepének biztosít márvány alapzatot. Nyolcvan-kilencven milliócska igazán bagatell egy ilyen jellemformáló beruházásért, ami végre megérteti velünk (ahogy a Keleti pályaudvar előtti térkőpusztaság vagy a Kossuth tér elé planírozott Egyes Számú Leszállópálya is), hogy a város nem közösségi tér többé, és főleg nem a mi terünk, akik benne élünk, hanem a hatalom önreprezentációja, metafizikai magánya, ürességének szimbóluma. Gépezet, nem organizmus. Nem tűri meg a fákat, nem szereti az embereket, kiveti magából a zsivajt és a céltalan mozgást. Egyetemei előtt sem nyüzsgő, ücsörgő-ácsorgó, magoló vagy éppen gördeszkázó fiatalokat, diákokat akar látni, hanem külön-külön kockázott leendő közszolgákat, ahogy felkészülnek a szolgálatra. És főleg: nem akar hajléktalanokat látni. Erre különösen háklis. Mindenki annyira látszódjon, amennyit ér. Úgyhogy a legtöbben lehetőleg ne látszódjanak egyáltalán, mint ingatlanvagyon egy képviselői vagyonbevallásban. Nem sikkesek a nem sikeresek az örökös jobbanteljesítés tündérországában.

És Rogán Antal (aki viszont nagyon-nagyon látszódik), ahogy átsétál összes termein, függőkertjein és jacuzzijain (meg-megsimogatva közben egy-egy kis újszülött szobácska vagy benyíló bársonyos buksiját), elégedett lehet magával: határozott szociális érzékenységet mutatott. Hiszen – mint Lenin elvtárs a régi viccben – közibük is lövethetett volna a mindenütt heverészőknek. Akár. Mint Gábriel arkangyal a sztrájkoló munkások közé. Vagy ha mégsem (mert azért mindent még nem tehet meg), akkor rakathatott volna szögesdrótot is a carrarai márványkockák tetejére. Csak hát az túl direkt.

Olyan rosszul mutatna a turisták fényképein.