Nemrégiben Friderikusz Sándor, az egyik legértékesebb tévéműsor gazdája, igaz, csak kis adón, igaz, csak késő este, minden időben kényes kérdést feszegetett a (szerintem) egyik legnagyobb magyar élő íróval, Spiró Györggyel: a társadalomban élő idősebb korosztály szerepéről, arról, hogy a széthulló társadalmak ideálja az ifjúság mindenek feletti idealizálása, míg a felemelkedő társadalmakban az öregeknek megbecsült szerepük van.

Erre kibukott a hvg.hu megmondóembere, Hont András. Az ifjú – bár legutóbbi cikkében bevallottak szerint már a negyven felé közeledő, ám kétségkívül kölyökképű – purifikátor hajlamos „nagy igazságok” kimondására, amik szerint mindenkinek ideje eltakarodni a közéletből, aki valaha is mondott, tett bármit is. (Persze, ahogyan az írásban is szerepel, vannak „öregek”, akiket senki nem akar nyugdíjba küldeni. De hát könyörgöm, miért éppen Hont Andrásnak kell megmondania, hogy ki szólhat, ki takarodjon?) Ezt a bölcsességet már többször is kifejtette, semmi új nincs benne: sokan érzik úgy, hogy a „nyuggerek” minden baj okozói, akik beszédülnek a 13., 14. havi nyugdíj ígéretébe.

De a Hahó Öcsi, menjetek borbélyhoz! című írásban azt fejtegeti, hogy az idősek nemcsak beszédülnek az ígéretekbe, hanem egyenesen akadályozzák a fiatalság érvényesülését, ez az írás egyik vonulata, ha jól értem. A másikról majd később.

„Mi lenne, ha megengednék nekünk, hogy a saját értelmes csatáinkat nyerjük meg? Tényleg, mi lenne, ha megengednénk nekik?” teszi föl a költői kérdéseket. Nagy illetlenség tudom, kérdésre kérdéssel felelni, de remélem, Hont, aki szintén nem az illemkódex aggályos betartásáról ismert, nem ró meg ezért: ki a bánatos „sötétben bujkáló” nem engedi meg bármelyik fiatalnak, hogy „megnyerje a saját értelmes csatáját”? Igaz, ahhoz ki kellene menni a csatatérre…

Igaz, a Hallgatói Hálózat tett egy kísérletet, ami szerintem azért bukott meg, mert hagyták magukat megvezetni, főként egy, Hont által is lelkesen sulykolt, ám hamis premisszával. Korosztályom több tagjával együtt figyeltük szimpátiával, később egyre növekvő aggodalommal az eseményeket, de csöndben maradtunk. Csöndben maradtunk, mert tiszteletben tartottuk a résztvevők kérését: ne csatlakozzon senki a mozgalmukhoz, ne akarja „pártpolitikai” célokra kihasználni lelkesedésüket. (Persze voltak, akik nem maradtak csöndben – mint a „pofonzsák bácsi” és társai, de hát az idősek sem egyformák, akárcsak a mai fiatalok sem – remélem.) Később persze ezért is kaptunk a pofánkra: nem állt melléjük többezres tüntetés. Tiszteletteljes kérdésem: akkor most álljunk, vagy ne álljunk?

A hamis premissza, hogy a politika aljas, hazug tevékenység, nem való tisztességes embernek, a pártokban való politizálás meg éppen ördögtől való dolog. Holott a politika nem más, mint a társadalom irányítására tett ajánlat, a pártok meg arra valók, hogy ezekhez az ajánlatokhoz támogatókat szerezzünk. Hont kedvence, az LMP is elég hamar belátta, hogy demokráciában pártként lehet érvényes ajánlatot tenni, a civil mozgalmak egészen más logika szerint működnek (kellene, hogy működjenek), bár azok is részei a közéletnek, a politikának. Ez az az alapállás, ami miatt ma milliók érezhetik úgy, hogy nincs mit tenni, nincs közük a történésekhez „mert mindenki a saját zsebét tömi”, aki egyik vagy másik pártvezetéshez, államhatalomhoz közel kerül. Ezért kártékony, hogy a politikai történésekről szóló beszámolók szinte kivétel nélkül arról szólnak, hogy kit miért vezetnek éppen rabláncon. Félreértés ne essék: nem azt gondolom, hogy a politikusok cselekedeteire ne vonatkozzék a törvény, azokat ne hozzák nyilvánosságra! De mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, mindaddig, amíg bizonyíték nincs az ellenkezőjére – ez mondjuk a jogállam alapelve is, nem kéne tehát kárörvendő kommentárokkal köríteni minden vádat. Rogánnál se, Gyurcsánynál se.

A Hahó Öcsi… másik vonulatával, amelyben azt fejtegeti a szerző, hogy igen csúnya dolog a sikertelenség miatt a szavazókat, a „népet” hibáztatni, teljes mértékben egyetértek. Magam se kedvelem a „nemzetkarakteológiai” fejtegetéseket, sem a szolganép, sem a felkent nemzet értelmében. Meg is morogtam emiatt a megszólalókat (Itt, meg itt.) De nem kedvelem az általánosításokat sem a kor, sem a nem alapján. Mert mondhatnám például, hogy a „fiatalság”-nak fogalma nincs arról, hogy milyen kompromisszumok kellenek a politizáláshoz, hogy mindig, minden elvből fel kell adni valamit, lehetőleg nem a demokratikus gondolkodás alaptételeit, ahhoz, hogy megvalósulhasson, ami lehetséges.

Igen, a kor nem érdem, hanem állapot. A fiatalság is.

Amikor az íráshoz hasonló fejtegetéseket olvasok, mindig igyekszem visszaemlékezni. Hogy miket tettem, mikben hittem én, amikor annyi idős voltam. Nagyon sok dologról másként gondolkozom ma már, mint fiatalabb koromban, de remélem, nincs túl nagy szégyenkezni valóm.

És még valami. Követtem el számtalan marhaságot is, például beugrottam egy netes naplónak, hogy az abban foglaltakat egy kulturális tótumfaktum írta. Igaz, erről cáfolat nem érkezett hivatalos helyről (megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a sértettel – nem reagált), de a hvg.hu volt szíves „jól helyre tenni”, és hangsúlyos szerepet kapott akkor is az életkorom. Úgyhogy kérem, a válaszban ne fáradjanak hasonló sunyiságokkal, mint Friderikusz esetében „Meglepő és mulatságos”, stb., mondják azt, hogy „az a hülye arcpálma”. Ja, egyébként hálás lennék, ha megvilágosítanának, mit jelent ez a kifejezés, amelyet soha azelőtt, sem azóta nem hallottam, olvastam*.

*A szerző itt a „Rátesi Margit: egy ismeretlen versenyző arcpálma-rekordja” című cikkre utal, melyből megtudhatják, hogy mire való a MÚOSZ Etikai Bizottsága, és hogy használja-e a Tumblr-t Fekete György. Hozzászólni ehhez az íráshoz pedig itt tudnak, és ide várjuk az „arcpálma” kifejezést szemléltető, magyarázó megfejtéseket is.