Már régóta szkeptikusan nézem a MAGYARÍRÓ nevű entitás kulturális és politikai szereplését. Ennek az entitásnak a tekintélye teljességgel megalapozatlan. Az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen. Akkoriban remekekről is csípősen írt a kritika, manapság meg nyelvtani hibákból és trágárságokkal leplezett giccses motyogásokból összeábdált izékről is himnuszokat olvasunk, a kordivat szerint megtűzdelve a tárgyra nem tartozó Deleuze- és Agamben-hivatkozásokkal. A műbírálatok egyszerűen pályázati ajánlások, amelyekkel a kiadó a szponzorokhoz, támogatókhoz és állami döntnökökhöz fordulhat. Rádióműsorokban az édeskés ájtatosság hangján megfogalmazott imákat hallhatunk, amelyeket unalmas féltehetségekhez intéznek olyan kritikusok, akiknek magánéletükben Flaubert se elég jó.

A MAGYARÍRÓ még azt se vette észre, hogy az ún. szépirodalom ma épp oly jelentéktelen, mint a XVII. században – mondjon valaki nagy francia novellistát a XXI. század elejéről! –, ez nem az a korszak, amelyben a fikció meg az ún. líra, amelyeket Magyarországon még mindig a legprimitívebb élményesztétika és formabravúr-kultusz közhelyeivel szokás a „szépre szomjazó” tanárnők és kietlen életű rendezvénylátogatók jobbra érdemes torkán lenyomni a bárzsingba, bárminő érdekességgel rendelkezhetik.

Spiró György ártatlan benne, hogy valamikor pompás és elragadóan idegesítő regényeket írt – ő Kádár-kori szerző, s a Kádár-korban még volt „nagy irodalom”, s abban a konjunktúrában ő gólerős hosszútávfutó volt. Beszél mindenféle szláv és egyéb nyelveken, s ettől Hunniában kiharcolhatta magának – a MAGYARÍRÓ érinthetetlensége mellett – az okos fiú rangját, azaz az OGYE tiszteletbeli tagságát. Ennek köszönheti, hogy tiszteletteljes interjúk készülnek vele, mint például ez. Ebben a népszerűségre és össznemzeti sikerre esélyes nyilatkozatban a jeles szerző alulról üti a Mandiner híres kommentelőinek szellemi és erkölcsi színvonalát. (Az ön hentese, taxisofőrje, vízvezeték-szerelője, az ön alkalmi útitársa a zónázón azért ennél szubtilisabb.)

Ugyan kérem, mondja a jelenkori klasszikus, a rencerváltás a szokványos nagyhatalmi játszmák… – nem is folytatom, mert az ásítás könnyeitől nem látom a képernyőt. Már csak a rózsadombi paktum hiányzik, vagy esetleg az, hogy Soros csinálta az egészet a Moszaddal és a KGB-vel. A rencerváltás leprázása – olyan apróságok elhanyagolásával, mint a világméretű piaci fordulat, beleértve a keleti tömb ún. reformpolitikáját – a MIÉP-es bácsiktól a trolin az ál-újbaloldali tüntetésszervezők tudatlan frázistömegéig rendkívül népszerű azon a homloklebeny-irtott Magyarországon, ahol magyarázat helyett bűnbakokat szokás keresni. És találni. Magam is értekeztem a rencerváltás kudarcáról, s ezt sikerült (másoknak) belesuvasztani az egyetemes Bogár László-i diskurzus (amelynek példaszerű dokumentuma ez a Spiró-interjú) kontrafaktuális rossz végtelenjébe (minden összeesküvés mögött egy másik összeesküvés húzódik meg), úgyhogy megbántam, hogy akár három szót ummantottam erről az elátkozott témáról.

A MAGYARÍRÓ másik, maradandóan közhelyteremtő gesztusa a „fordított rasszizmus”: az öngyarmatosító és öngyűlölő traccsolás „a keleties mentalitásról” – amelyet szellemtörténeti biccentés kísér a török/orosz hódoltság orientalizáló sebeiről és bűneiről – , és hát persze kit érdekel, hogy a MAGYARÍRÓ két percen belül ellentmond önmagának, amikor a lezsírozott rencerváltás fogalmi keretében óne zsenír vállon veregeti a hősies lengyeleket, akik bezzeg (nem úgy, mint mink, szolgalelkű hun-avar-szittyák) kivívták azt a marha nagy szabadságot, amelynek segedelmével pont olyan német- és oroszellenes soviniszta klikket sikerült édes hazájuk tetejére ültetniük, mint mindig. (Nem szólva a Solidarność nemes hagyományáról, amelyből logikusan következik ugyebár a legagresszívabb munkás- és népellenes politika.)

Pazar élc az az illúziórombolás, amely nem létező illúziókat rombol, és komornyikilag kiszolgálja a kiábrándult közvélemény földalmahodott alattvalói cinizmusát. Hallják már azt az országos recsegést, amelyet az elmeszesedett bólogató nyakszirtek produkálnak? Van-e ámulatosabb, mint a bálványromboló hiperkritikai kesernyésség MAGYARÍRÓI fioritúráival előadott sanyarú banalitás?

Ah, édes Spiróm, ön megragadta a korérzés grabancát, egyben eredetinek mutatkozott, kemény férfinak, aki nem érzékenyül el mindattól, amitől senki más se. Esedezem, vigyázzon egészségére, még szükség lesz önre.