Bölcsész tanulmányaim legsötétebb pillanatai voltak azok a jelenetek, amikor tanáraim két német nyelvű szekunderirodalom-ismertetés között kikacsintottak a katatón hallgatóságra, és azt kérdezték: „Azért ez nem a Győzike Show, mi?” Evidens volt (legalábbis számomra), hogy a valóságshow-k fikázása a privilégiumaiktól megfosztott, pipogya, a korral haladni nem tudó „akadémikusok” reszortja, és hogy én aztán nem akarok saját magam – csak hogy egy szexista történetet szexista metaforákkal fokozzunk – képzeletbeli nénikéjeként haszonszerzésről meg szabadosságról kárálni. Az ilyesmi nagyon ciki.

Az idő múlt, a téma ellaposodott (pláne, hogy a bírálatok hatásukat tekintve még egy átlagos petíciók.com-os aláírásgyűjtést is alulmúltak), és félig tehetetlenségtől, félig közönytől hajtva végül létrejött valamifajta ideológiai konszenzus, amely pontosan azt mondta ki, amit a kertévék vezetői hallani akartak: hogy kategóriatévesztés a jóízlés, a humánum és az erkölcsösség mércéit alkalmazni olyan termékekre, amelyeknek bevallottan és kizárólag a profitmaximalizálás a célja. Mára ezekkel a műsorokkal kapcsolatban kizárólag „szakmai” kétségek fogalmazhatók meg legitim módon: ti. hogy mennyire volt sikeres a külföldi lincenc adaptálása; hogy milyen volt a casting; hogy sikerült-e a műsorkészítőknek mulatságos kalandokkal és provokációkkal fenntartaniuk a műsor feszültségét.

Persze mindig volt egy-egy kritikus és vállaltan moralizáló hang – amolyan „balosok”, később „újbalosok” –, ám ők madártávlatból csak kizsákmányolókat és áldozatokat láttak, az általános rendszerkritika mechanikus ráeresztése a valóságshow-k világára pedig pont azt nem tette lehetővé, amire szükség lett volna: hogy mi így közösen beszélgessünk arról, hogy meddig mehet el bárki más más emberek kihasználásában, nevetségessé tevésében és megalázásában. Hogy a jelenlegi társadalmi keretek között kijelöljük a határokat.

Na, ebbe puffant bele az Éden Hotel pénteki adása. Hogy pont egy szexuális bántalmazás az, amellyel a TV2 a magyar valóságshow-k történetében dokumentálhatóan először lépi át a törvényesség küszöbét (a kérdéses jelenet az ehhez értők egybehangzó véleménye szerint megvalósítja a szexuális kényszerítés jogállását), mindezt bármifajta kommentár vagy szankció nélkül, kicsit sem véletlen. A nők elleni szexuális és fizikai erőszak ugyanis azon ritka területek közé tartozik, ahol a törvény (még ez a hiányos, Isztambuli Egyezmény nélküli törvény is) szigorúbban ítél, mint a közerkölcs. Nőket verni, szexre kényszeríteni, testi integritásukat tökéletesen figyelmen kívül hagyni – mindez a magyar erkölcsi gondolkodás szürke zónáját képezi, amelyben még mindig tömegek gondolják úgy, hogy helye van a „dehát”-oknak, a „másfelől”-öknek, és az „azért azt is látnunk kell”-eknek.

Mindazonáltal az egész ügyben a legérdekesebb az a totális zavarodottság, amely a történteket kíséri. „Ezek szerint ezekben a műsorokban meg lehet erőszakolni nőket? A reality-kben akkor gyilkolni is szabad?” – teszi fel a retorikus kérdést az egyszeri kommentelő. De valójában a kérdés egyáltalán nem retorikus. Tekintve, hogy hallgatásunkkal úgy döntöttünk: a reality-kben megjelenő tartalmakat egyáltalán nem illetjük, mert nem illethetjük erkölcsi jelzőkkel, valójában kétséges, hogy mi a jelentősége annak, hogy most nem (csak) az erkölcs, hanem a jog normái sérültek. Miért olyan állati fontos, hogy mit mond a Btk., amikor már évek óta rezignáltan figyeljük, ahogy bizonyos műsorok készítői és a bennük szereplők egyaránt percenként mennek szembe mindazzal, amit humánus vagy erényes emberi viselkedésnek gondolunk? Mit számít mindez addig, amíg megelégszünk az „aki nem akarja, hogy megbasszák” embertelen álbölcsességével, hogy aztán szemlesütve konstatáljuk, hogy ezeket tényleg megbasszák – akár akarják, akár nem. Amíg bennfenteskedő mosollyal azt magyarázzuk, hogy mi hogyan „megrendezett”, meg „instruált”, mintha tényleg tudnánk, és mintha az összes ilyen típusú műsor nem pont azzal manipulálna minket, hogy nem tudjuk. Amíg a műfaj teljes morális elutasítása vagy feltétlen elfogadása a két lehetséges opció, addig el sem lehet kezdeni beszélgetni arról, hogy mikor fordul át az erkölcsileg elfogadható elfogadhatatlanba, az erkölcstelen jogellenesbe – a Való Világban vagy a való világban.