Hosszú évek óta tartó válsága után most úgy látszik, a múltfeldolgozás intézményesülése Magyarországon zsákutcába jutott.

A több mint tíz éve megnyitott, funkcióját és szélesebb közönségét azóta sem találó Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely állandósult vezetői válsággal küszködő, mára kiüresedett intézmény. A Sorsok Háza elnevezésű vállalkozás impozáns üres héj, és a jelek szerint még sokáig az marad. A Dohány utcai Zsidó Múzem állandó tárlata megújításra vár, ám a Mazsihisz Együttélés Házának nevezett, az állam által 3 milliárd forinttal támogatott új projektje, amit a Zsidó Múzeumot bővítve, a Rumbach Sebestyén utcai, romló állagú zsinagóga négy kiszolgáló helyiségében hoznának létre, részben a Zsidó Múzeum elfekvő anyagából, egy pillanatnyi probléma – a Rumbach zsinagóga sürgető renoválása – megoldásához társított, nem túl szerencsés ötlet.

Mint ismeretes, az Együttélés Háza nagyszabású vízióként, a Sorsok Háza alternatívájaként jelentkezett, olyan, magyar zsidó történeti múzeum álmaként, aminek sikeres előképei vannak Európában, de minthogy a kormány nem kívánta ezt a megoldást, ennek szerencsétlen öszvér változata látszik megvalósulni.

Pedig ma a hasonló múzeumok léptékét a varsói Polin, a berlini Zsidó Múzeum, Párizs, Moszkva impozáns létesítményei diktálják.

Ami ma Magyarországon ebben az ügyben történik, kínos emlékezetpolitikai csaták, kicsinyes intézményes megfontolások és személyes ambíciók küzdelmének eredménye. Mindeközben senki nem látszik észrevenni: kivételes pillanatban vagyunk, ami kivételes lehetőségeket kínál. Pontosan azért, mert még semmi sem dőlt el, semmi sem végleges, még minden lehetséges és javítható.

Ma még minden lehetőség megvan arra, hogy a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely felfrissítését, a Sorsok Háza jövőjét, a magyar-zsidó történeti múzeum életre hívását és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga rekonstrukcióját egy csomagként kezeljék az érdekelt felek: a magyar állam és a zsidó közösség érdekképviseleti szervezetei.

Kézenfekvő megoldás lenne annak belátása, hogy Budapesten nincs szükség egy újabb holokauszt-kiállításra és központra. Ennek feladatait a megújítandó, dinamikus vezetéssel megerősítendő Páva utcai központ maradéktalanul el tudná látni. A Sorsok Házának szánt épületben, a Józsefvárosban, történelmi súlyának és jelentőségének megfelelő helyet kaphatna az egyelőre Együttélés Háza fantázianéven futó, magyar zsidó történeti múzeum. A Zsidó Múzeum kiállítása pedig – modern múzeumi szemlélettel és a modern múzeumtechnika lehetőségeivel megújulva – zsidó vallási tárlatként funkcionálhatna tovább ott, ahol van: a nagy zsinagóga szomszédságában, és időszaki kiállításoknak is helyet adhatna, akárcsak eddig.

A Rumbach zsinagóga helyreállítása után itt és a kapcsolódó helyiségekben zsidó kulturális rendezvényközpont működhetne. Zsidó témájú időszaki kiállítások, zenei rendezvények, konferenciák kerülhetnének itt megrendezésre, sőt, mint egy korábbi cikkemben (Mi legyen a Rumbach utcai zsinagógával? – index.hu) javasoltam, szimbolikus jelleggel vetésforgóban, a magyar zsidóság történelmi örökségének vendégeként imádkozhatnának itt péntek este és/vagy szombat reggel ortodoxok, neológok, reformok és a Chabad-EMIH hívei, hogy ezzel is jelezzék: tudatában vannak az épületben is megtestesülő komplex, közös örökségüknek, annak megőrzéséért és életben tartásáért viselt felelősségüknek.

A vészkorszak emlékezetének azonban nincs szüksége még egy tárlatra. Annál nagyobb szükség volna a zsidók magyarországi integrációjának, a közös történet szívderítőbb időszakainak megörökítésére, amit megszakított a kirekesztés, a pusztítás. A vészkorszak emlékezete terhes, fájdalmas örökség, ami szétválaszt, az azt megelőző száz esztendő tudatosítása: a zsidók befogadásának és a magyar társadalom modernizációjának története, melyhez a zsidók hozzájárultak, inkább összeköthet. A magyar zsidó történeti múzeumból: a magyar történelem egy sajátos metszetéből tudást és érzelmi közösséget meríthetnének zsidók és nem-zsidók.

Mindez persze egyszerre túlságosan racionális, és egyben túlságosan álomszerű. A közéleti folyamatok és a magyar emlékezetpolitika mechanizmusát ismerve, vajmi csekély a valószínűsége, hogy a mérvadó szereplők – az állam és a zsidó érdekképviselet különböző szervezetei – a homlokukra csapnának és felkiáltanának: ’Hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe!’.

De legalább ne mondhassák, hogy nem szólt senki.