Ha Magyarországot nőnek képzeljük el (az országokat és a hajókat valamiért szinte mindig nőnek szoktuk elképzelni), akkor egy szétvert arcú, dagadt szemű lányt képzeljünk magunk elé. Egy magyar lányt, akit megvertek, mert a barátját bevándorlónak hitték. Mert nem tartotta be a hatályos nürnbergi törvényeket.

Ezt régen, azokban a szép időkben, mikor Gábriel (a nemtelen angyal) még a birodalmi sassal huzakodott a koncon, fajgyalázásnak nevezték. Ma – legalábbis hivatalosan – még nem nevezik annak. De igény – amint az eset, és sok más eset megmutatja – van rá, hogy így értelmezzék. Ha pedig nem lenne elég igény, akkor csinálnak. Mint a tablettás bort, a savanyú szagú, émelygős mérget, ami – ha az ember máshoz nem jut, ha mást nem engedhet meg magának – súlyosan addiktív.

A rendőrség keresi azokat a gyáva, aljas fasisztákat, akik ilyen praktikus formában válaszolták meg a nemzeti konzultációt. Akik pontosan oda tettek csattanós ikszet, ahová a kormányzati propaganda elvárta tőlük.

Persze a rendőrség túlterhelt. Például plakátokat őriz. Jó sok plakátot. Az egyiken egy mosolygó fiatal lány nem kér a menekültekből. Nincs a szeme körül monokli, nincs szétszakadva a szája, az arccsontja sem törött. Rokonszenves, kedves lánynak tűnne, ha a nyakából kinövő szövegbuborék (tényleg ennyire le vagyunk szarva?, a hatéves lányom öt perc alatt különbet csinál – de ez mellékvágány) nem azt mondaná: üssétek őket!

Mert hát ezt mondja. (Csak remélni merem, hogy az a lány szégyenkezik. Hogy nem tudta, mihez adja a mosolyát. Ilyen javíthatatlan idealista vagyok. Talán kellene nekem néhány pofon, hogy hazatakarodjak.)

A rendőrség dolgát megkönnyítendő (érdekes, a valamiféle nosztalgiából „közszolgálatinak” nevezett média mélyen hallgat az esetről, pedig a nyilvánosság, ugye… á, hagyjuk!) szívesen felsorolom a felbujtókat. De tulajdonképpen valamennyien fel tudjuk őket sorolni. Mert hát egyáltalán nem rejtegetik bűnrészességüket. Sőt. A pusztában a GPS-üket a földhöz vagdosó, eltévedt „betyárok”, a szegedi nácik, a menekülteket leköpő nénik-bácsik, az interneten vért követelő kommentelők – csak az öklök, a nyálmirigyek. Hogy hol székelnek az agyak? Mondjam a pontos címeket? Pénzt sem kérek a közhasznú információért, nem vagyok én állami szerv.

Próbáljuk már meg, hogy egy pillanatra lebontjuk a kormányzati szómágia takaróját! Képzeljük el, ahogy a kormányzati kompetensek megvitatják a négyféle „ideiglenes műszaki határzár” előnyeit és hátrányait. Miről beszélnek (már azon kívül, hogy ki kapja a milliárdos megrendelést)? Hogy melyik penge vág jobban, melyik szögesdrót tépi durvábban a „megélhetési bevándorlók”, a háborúk, a nyomor és a terror elől menekülő emberek, gyerekek, nők, férfiak húsát. Mert hát ugye mi másról beszélhetnének, friss tepertős pogácsa és egy pohárka jóféle, száraz vörösbor mellett? Ha a politikusok a „keresztény, európai kultúra” védelméről szónokolnak, képzeljük mögéjük a rettegő, űzött menekülteket! Vagy a Szegeden megvert lány arcát. A szomjúságtól kiszáradt gyerekeket. Ezek a realitások. A többi: hadova.

„Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos” – szól az 1984 egyik legmegrázóbb mondata. Nos, a jövő elkezdődött. Nevezhetjük akár szebb jövőnek is – nehéz megkülönböztetni már a Jobbikot a Fidesztől (meg a rajta fityegő „értékorientált” vasárnapi lakattól). Az úgynevezett „ellenzéket” meg egy elemes orrszőrnyírótól (ennél nem tudok most kapásból haszontalanabb tárgyat kitalálni).

Egy-két éve a félhivatalos és informális jobboldali (jobboldali? van ennek még így értelme?) kommunikáció kedvelt fordulata volt a „bérrettegő”. Azokra használták, akik az ország fasizálódásának veszélyéről beszéltek. Én is ilyen „bérrettegő” voltam, bár fizetni senki sem fizetett érte, féltem ingyen is. Civil kurázsiból, ha úgy tetszik. Manapság már nemigen találkozom ezzel a fordulattal. Az ország, kérem, a legfelső szinten is fasizálódott. Megjöttek. Kéretik tudomásul venni. Kéretik ennek megfelelően viselkedni. Ha nem, beverik a pofánkat. Kéretik belátni.

Mert – és én például ettől rettegek a leginkább – a végén még tényleg tudomásul vesszük. Hogy – tetszik, nem tetszik – ez a dolgok rendje. Hogy istenem, hát már megint átestünk a történelem vak komondorán. – Jé – kérdezhetjük majd egymástól, emberségünk szétszórt szilánkjai után guberálva a beteljesült jövő szemétdombján, torz mosollyal igyekezve leplezni kivert fogaink helyét – vajon hogyan jutottunk ide? Hát gondoltátok volna?