Tényleg nem feltűnősködésből mondom ezt. Egy nap alatt végigrohant az egész világon ez a sztori, a hírérték szempontjából nem mellékesen videóval, CNN, BBC, NPR, nem sorolom. A videós jelenet – még csak nem is sztori – préritűz-szerű sikere ajánl néhány magyarázatot arra, hogy miért lett kapós, és hogy milyenek vagyunk mi. A külföldi siker vélhetőleg abban keresendő, hogy a pár másodperces jelenetben a riasztó-vicces szerepcserék egész sora jelenik meg. Az ijesztő kinézetű tömeget megtámadja egy karcsú fiatal nő. Egy nő kamerával a kezében megtámadja témájának alanyát, tényleg, mint egy Susan Sontag-allegória. Egy fiatal nő hasba rúg egy védtelen gyereklányt. Elegánsan utána nyúlva buktat fel egy iramodó férfit egy nő. Az újságíró stb. stb… Próbálja csak meg mínuszos hírben elképzelni ezt a jelenetet egy bővített állító mondatban elmondva – és kész is van egy klasszikus Örkény-egyperces.

Külföldi ismerősök közül többen kérdezik is, hogy ez tényleg? Nem kamu? Mert kicsit tényleg olyan, mintha egy elszabadult Monty Python-szkeccs lenne. Na hát ezért nézi mindenki a világon. Meg persze mi is egy kicsit itthon. De mi másért is nézzük. Mert ellentétben a wellingtoni vagy malmői nézőkkel, akik azt gondolhatják, hogy jé, nem is gondoltam, hogy a magyarok ekkora állatok (mert hát csak nagyon nagy állatok azok, akik nem ezt gondolják), mi tudjuk, hogy Magyarországon nem szoktak kislányokat rugdosni. Pláne nem nők. Női újságírók, munka közben, kamerával a kezükben viszonylag ritkán szoktak nálunk serdülő fiatalokat rugdosni, bakfisokat még ritkábban.

Tehát ha ez megtörténik, az csak azért lehet – és itt félretenném a pillanat befolyására hivatkozó pszichologizáló magyarázatokat –, mert azoknak az elmúlt évekbeli eseményeknek, dilemmáknak, döntéseknek és történeteknek a lecsapódása ennek a nőnek az elméjében, lelkében, reflexeiben és jobb lábában az volt, hogy ő lerúgja a szíriai menekülteket. László Petra társadalmi tény, ahogy mi mondjuk, szociológusok.

Aztán emiatt viszont lelkesen lehet őt gyűlölni, hiszen ki ne tudná megállni, hogy ne köpjön le egy gyűlöletes emlékművet, már csak azért is, mert a megkönnyebbülés és a boldogító harag mellett a mi nyamvadt kis bukásaink, opportunista félrenézéseink és restellt magánalkuink egyszersmind eltűnnek ennek a szemkápráztató hitványságnak a ragyogó ellenfényében. Úgyhogy nem csak én, hanem maga is, sőt még ott, maga is László Petra. És hát azokról meg nem is szólva.