Délelőttösök voltunk, ez a rossz hét. Anya reggel rohan, apa ébredéskor már ott sincs, semmi idő a reggelre, így logikusan nincs reggeli sem, anya szentségelve issza a kávét, te jó ég, ez tűzforró. Én elvonszolom szegény húgom a bölcsibe, ő végig üvölt, persze, megint elfelejtettem bekötni a cipőfűzőjét. A magamét is nemrég tanultam csak meg, bumfordi csomók, illenek az ügyetlen léptekhez, a lejtőn megint hasra ne essen a kis vakarcs. A bölcsőde félúton van az iskolához, épp a délutánhoz vezető út elején. Lassan lépkedünk, honnan lenne kedv, bár a délelőtt kibírható, ülünk majd, hallgatunk, gumizunk a nagyszünetben, és az ordító kishúg sincs a nyakamon. Az ebéd után már mindenki szótlanabb, halkabb, még Zolika is összehúzza magát, ne látszódjék belőle túl sok. A délelőttös hetek délutánján mi vagyunk a rendesek, a mintagyerekek, a mindenki szíve-vágya-osztály, a cukik, az édesek, vajon hogy érte ezt el a Blanka néni? Blanka néni csúnya, bibircsókos, öreg, suttogjuk Veráékkal, boszorkány ő, véletlenül került csak a mi iskolánkba. Ma délután meglövöm köpőcsővel Blanka nénit, mondja Zolika, még szigorúan az ebéd előtt, meglövöm, bizony! Csókolom, Blanka néni, hogy tetszik lenni Blanka néni, hajbókolunk és mézeskedünk ehelyett, mikor meglátjuk, Zolika köpőcsöve (egy kibelezett rotring ceruza) termésetesen a kisszekrényben maradt. És innentől egy pisszenést sem! Szemek a munkafüzetre, lélegzetet visszafojtani, rend a lelke mindennek. Mit izegsz-mozogsz, mint a sajtkukac, dörrent rá Blanka néni Zolikára. A fiú először csak dermedten bámult. Mi van, megkukultál? A néni ekkor már felé tornyosodott. Hatalmasnak tűnt, rendíthetetlennek, na Zolika, köpőcsöves, bátor Zolika, most mi lépsz? Pisilnem kell, bökte ki a gyerek végül egérhangon. Volt szünet, az arra való, most veszteg megmaradsz a fenekeden, hangzott Blanka néni felől. Pisis, pisis, vihogott fel Vera egy bő fél óra múlva. Mindenki nagyon elkezdett kacagni. Blanka néni, mint a hurrikán rohant Zolika asztalához, felrángatta a kisfiút. Behugyozol, mi, hülyegyerek? Na, kiállsz a kis társaid elé, hugyos, és kint maradsz egész délután. Hugyos, hugyos, visongtak most már a többiek is. Te, te kis gonosz, ragadta meg a grabancomat a néni, te kimégy és kimosod a pisis kölök nadrágját. Te, vihogó elmegyenge, ráncigálta ki Verát, letérdepelsz a sarokba a kukoricára. És megy veled a nagy barátosnéd, Hédi is, nyomás! A harmadik majd te leszel, mutatott rám, ha visszahoztad a pisisnek a ruháját. A többiek meg álljanak szépen sorba. Igen, gyerekek, tessék, ti akartátok, kinyílt a pofonos zsák. Ezt ismertük, ha a pofonos zsák kinyílt, mindenki besorolt, és kaptuk hol a körmöst, hol a pofonokat. Általában kollektív volt a büntetés, nemigen volt kivétel, mindenkire egyformán záporoztak ilyenkor az ütések, a különféle rafinált feladatok, amik végén nagy ritkán tudtunk csak egymás szemébe nézni. Hol az a kis purdé, az a tetves Lakatos lány, kevesellte a penzumot Blanka néni. Judit beteg, préseltem ki magamból, a térdem már vérzett. És amúgy nem is tőle jöttek a tetvek, hanem a Gizellától. Majd én tudom, mi honnan jön, süvöltötte a néni, és még tíz percen át maradnom kellett a földön. Egyikünk se fordult az alul pucér Zolika felé. Senki, egész délután.

Nem mondod, hogy a Hugyos lett a polgármester, kerekedett el a szép Vera szeme. De bizony, bólogatott Hédi, de bizony. Hatalmas seggfej lett, nem vitás, és amúgy meg sem lenne már nyalható seggek nélkül. (Hédi volt egykor a legjobb barátnőm, együtt jártunk szertornára és furulyázni is. Igazándiból egyikhez sem volt tehetsége, egy dologhoz értett csupán ördögien: a taknyát ki-be tudta mozgatni, mindkét orrlyukán át egyszerre. Egyikünk sem tudta utánozni, bármilyen szorgalmasan kísérleteztünk. Néha arra gondolok, ha az ebbe fektetett energiát a furulyaleckéimre fordítom, ma világhírű virtuóz lennék. Egyszer megvillantotta a képességeit Blanka néninél is, két délután kellett térdepelnie miatta.) Érdekeltek volna a részletek, de ekkor beállított a polgármester úr. De jó látni titeket, mosolyodott el, ma mindenki az én vendégem, fogyasszatok bátran. Én bátran fogyasztottam, elvégre nem feltételeztem, hogy a saját számlájára gáláns, adót meg mindig fizettem eleget, legalább most kapok is érte valamit. Kezdődött a mesélés, kiből mi lett. Aztán a sztorizás, főleg Blanka néniről, a rémről. (Jó régen föld alatt volt már, utánunk mindössze két osztályon gyakorlatozott még.) A Tetves, a Hugyos, a Vécében körbeállt, a Bedagadt fejű, a Síró picsogó, és mind a többiek, kivétel nélkül nevetve idézték fel a sok megalázó, kegyetlen, elviselhetetlen történetet. Nevettünk, persze, és lehet, hogy csak az én gyomrom rándult össze közben. Összekapcsolt minket a közös a szégyen, a sok belénk ivódott, felejthetetlen térdre kényszerítés. Természetesnek vettük a sarkot, ahol sokszor volt helyünk, megszoktuk, hogy ezt lehetett, lehet. Megtanultunk alakoskodni, sunyulni, rettegni. És csak azért tudunk beszélni róla, mert mindannyian a részei voltunk, mindenkinek fájt a térde, mindenki állt lehúzott nadrággal a többiek előtt. Te jó ég, ez idáig eszembe se jutott ez az egész borzalom, sóhajtott fel Hédi. Nekem sem, bólogatott Vera, tisztára elfelejtettem. Pedig dehogy felejtettük el. Ott van minden bérigényünkben, minden hallgatásunkban, ott van, ha inkább ismét hátrébb lépünk. Blanka nénit hagyták tombolni, nem kelt ki magából a tanári kar. A szülők nem is tudtak róla, pisszenni sem mertünk. Ami norma lesz, az előtt előbb-utóbb a legtöbben meghajtják a fejüket. Mindenki szégyene – senki szégyene. Haha. Minden megmarad, minden formál. Csak akkor még nem tudtuk: ez örökre így marad.