Na, végre beszélhetünk Olyan Ügyekről, Amelyek Tényleg Érdeklik Az Embereket. Persze, nyilván a Nemzet Kisdoktorát is figyelemmel kísérte a nagyérdemű. Csak hát attól senkinek nem lesz több a borítékban, hogy a Paja lemondott, illetve az utódjától se. Az Erzsébet-utalvány, valamint a körülötte támadt, uniós joggal összefüggő anomáliák, továbbá hogy a szociális ellátásokat, de legalábbis egy részüket abban folyósítaná a kormányzat, talán kicsit jobban megmozgatja a széles néptömegeket. Milyen is az étkezési utalványpiacon egyeduralomra törő Erzsébet (s címeres társa, az üdülési csekket kiváltó SZÉP-kártya) pályafutása eddig? Hasonlítsunk össze az Erzsébet-utalványt a rendszerváltó hőskor, a „zavaros idők” emblematikus jelenségével, az Erzsébet-díjjal. A párhuzam csak látszólag abszurd. A ’80-as évek végén a döglődő szocializmus fokozatosan átadta helyét a gyerekcipős kapitalizmusnak. Ennek logikus folyományaként az állam jelentős részben kivonult a művészetfinanszírozásból. S ekkor jött egy idős asszony, Spéter Erzsébet. Nem kis összegeket ajánlva fel a Nemzeti Színház építésére és művészek támogatására a saját vagyonából. De az utókor nem bizonyult hálásnak. Egyetlen kérése volt, hogy a majdani Nemzeti Színházban legyen a tiszteletére egy Erzsébet Büfé. Kérését nem teljesítették, öt évvel ezelőtt halt meg, bőkezűségének következményeképp jóval szerényebb környezetben. Úgy, hogy még utolsó kívánsága sem teljesült, lásd fentebb a róla írott szócikket.

Hol itt a párhuzam? Először ugyanis csak a kontraszt látszik. Erzsébet asszony egy rosszul működő tervgazdasági kultúrpolitika deficitjét próbálta kompenzálni. A kormány viszont egy, a piacon jól bejáratott, a magángazdaság partnerségével üzemeltetett, több forgalmazó által versenyben értékesített, országos lefedettségű rendszert számolt fel, s cserélt központi tervezésű kvázi-monopóliumra. Ama, a piacot kiiktató, merev újraelosztási szisztémára, amely 1989-re oly csúfosan megbukott. Itt jön az analógia. Mert ennek révén szinte valamennyi dolgozó Spéter Erzsébet sorsára jutott. Erzsébet adta a sok pénzt, cserébe egy picike büfét kért. A pénzt elköltötték, büfét nem kapott. Mi, adófizetők is rengeteg pénzt szurkolunk le a költségvetés oltárán, hát annyit talán elvárhatnánk, hogy figyelembe veszik az igényeinket. De nem veszik, sőt. Az új rendszer eddig főképp panaszáradatot generált. A korábbi utalványpiac rugalmasabb volt, nagyobb mozgásteret adva a kedvezményezett polgárnak. Arányai racionálisabban oszlottak meg közszükséglet és rekreáció viszonylatában. Most viszont (hasonlóan a magánnyugdíj-pénztárak felszámolásához) olyan helyzetet teremtettek, hogy a dolgozónak és munkáltatójának egyszerűen ne érje meg „konkurens” magánjuttatásokat választani. Rámenős, arrogáns paternalizmussal terelgetik be az embereket a rendszerükbe. S ebben a rendszerben az étkezési utalvány hovatovább a SZÉP-kártya egyik „alrendszerévé” degradálódik. A juttatások felülírt arányaiból nyilvánvaló, hogy a közszükségleti fogyasztás támogatásával szemben a súlypont a szálloda-és vendéglátóipar forgalomnövelésére helyeződik.

Egy világválság mélypontján nyilván az az átlagember legfőbb gondja, hová menjen üdülni. Nem az, hogy ki tudja-e fizetni az alapvető közszükségleti cikkeket. Ezt aligha lehet úgy eladni, hogy a prioritás a kisemberek érdeke volt. Mivel pedig Erzsébet utalványra kevesebb adható, mint az elődjére, ha kezdettől fogva tiszta piaci verseny lenne, akkor az még gyilkosabb volna. De szó nincs ilyenről. Se a SZÉP-kártyával, se az Erzsébet-utalvánnyal nem az a cél, hogy az oly sokat emlegetett emberek valós igényeit, szükségleteit, vágyait ismerjék meg s ésszerű határokon belül megfeleljenek azokak. Ehelyett bizonyos preferált ágazatok, „nemzeti vállalatok” nyertesként pozicionálása a szándék a paternalista terelgetéssel. A CBA, amellyel „elsők között állapodott meg a kormányzat…az átalakított cafeteria-rendszer egyik alappillérének számító Erzsébet-utalvány elfogadásáról, miközben a külföldi tulajdonban lévő hipermarketláncokkal hosszan elnyúló tárgyalásokba bonyolódtak.”, a megnyirbált és kiherélt utalványrezsim egyértelmű haszonélvezője. Vagyis nem az fontos, hogy az utalványra jogosult maga dönthesse el, a juttatást hol váltja termékre. Hanem a pénz útjának versenytorzító kijelölése, de legalábbis arra törekszenek, hogy egyik helyre gyorsabban és hamarabb, máshová lassabban és később érjen oda.

Különösen döbbenetes, ami az Erzsébet-utalvány szociális dimenziójában zajlik. E sorok írója kezdettől fogva híve volt annak, hogy bizonyos segélyszerű vagy családtámogató összegek utalvány vagy kártya formájában, némiképp korlátozott beváltási lehetőséggel járjanak. Nem értve egyet azokkal, akik azt mondták, ez a szegények önrendelkezésének botrányos csorbítása. Önidézet 2009 őszéről: „…a legundorítóbb hipokrita érv a pénzsegély lecserélése ellen, hogy úgymond korlátozza az illetők pénzköltési önrendelkezését. Úgy van, korlátozza. Na és? Ha tudományos, vállalkozásfejlesztési, lakóhely-korszerűsítési pályázaton nyerek, az összeget akkor sem fordíthatom kocsmára, játékgépre, piára. Hanem csak arra, amire adták. Mi több, a gonosz állam még ellenőrzi is a rendeltetésszerű felhasználást. Igen, ha valaki lakásfenntartásra, gyermeknevelésre, közszükségletek fedezésére kap segélyt, akkor ne költhesse másra.” Nem kifogásolható, ha az élvezeti cikkek, káros szenvedélyek cechjét a büdzsé nem akarja kiköhögni. Azt bizonyos racionális korlátokkal tényleg mondhatja az állam, mire nem ad segélyt. De azt már nem szabhatja meg, hogy a segély rendeltetésszerű felhasználása hol és hogyan történjen. Ismét visszautalva két és fél évvel korábbi vélekedésemre, „úgy vezetném be a segélykerettel feltöltött, „elektronikus utalványként” működő szociális kártyát, hogy az – mint a dolgozóknak járó ételutalvány – bárhol, akármelyik üzletben, boltban levásárolható volna. S akármi vehető rajta az élvezeti cikkek kivételével.”

Tehát a segélykártya és/vagy segélyutalvány gyakorlatilag egy korlátozott felhasználású bankjegyként működne. Olyan bankjegyként, amiből minden vásárolható, csak pia, bagó, lottószelvény nem, s természetesen játékgépbe se dobható. Névre szól, nem átruházható, személyi igazolvány felmutatásával érvényes. Ha a kedvezményezett idős, beteg, fogyatékkal élő, akkor kérheti, hogy a kártya/utalvány a bevásárlást intéző hozzátartozója, gondozója nevére szóljon. Ő, a felhasználó dönti el továbbá, hogy kártya-vagy utalványformátumot vesz-e igénybe. Aki bevásárlóközpontokba jár, annak előbbi, kisboltban vásárlóknak utóbbi javallott. A kártya vagy utalvány rendeltetésszerű használatát ugyanúgy ellenőriznék, mint a dohányzástilalmat. Így kéne bevezetni szociális és juttatáspiaci változásokat. Fokozatosan előkészítve, a lakossági igények figyelembe vételével, hogy a be-és kivezetés szinkronban haladjon. Tegye fel a kezét, aki szerint így történt! Szerintem birkáknak lettünk nézve, akiket nemzetszínű vályúhoz terelnek.