A történet ugyebár ismert. Valamely honfitársunk - akit anyukája nem tanított meg, hogy a szobába lépve először szépen köszönünk, bemutatkozunk, s csak utána kezdünk beszélni - bejegyzett egy blogot, majd azon nyomban közzétett egy névtelen bejegyzést, amelyben mindenfélével, első sorban a mindent magyarázó bűnnel, komcsi szimpátiákkal vádolta meg Ángyán Józsefet, a vidékfejlesztési (leánykori nevén mezőgazdasági) minisztérium nemrég leváltott államtitkárát, a FIDESZ országgyűlési képviselőjét.  A néhány perce létező blog pár perce született bejegyzésére valahogy rátalált a nemzeti hírügynökség, és azt országos hírré tette. A linkség persze még aznap kiderült.

Na, mármost.  A Sun, a Daily Mirror, vagy a Bild Zeitung - pedig ezek elég undorító sajtótermékek - szerkesztői, ha valamely neves közszereplőt mocskoló, névtelen levelet kapnak, akkor vagy kivágják az irományt a szemétbe, vagy - ha úgy tűnik, megéri a költséget és fáradságot - nyomozni küldik újságíróikat. Ettől eltérő gyakorlatot legföljebb a meg nem jelenő írások tarifájára egzisztenciájukat alapozó, balkáni zugfirkászok folyatattak a boldog békeidőkben. Aztán mehettek, hideg hajnalokon a Hűvösvölgybe, levágatni a fülüket. Már, ha párbajképesek voltak.

A közpénzen fenntartott nemzeti hírügynökség nem tartotta magát a bulvársajtó aljának szabályaihoz, hanem ismertette a névnélküli irományt – a forrás, vagy a tartalom bármiféle ellenőrzése nélkül. Ángyán doktor, bár tudtunkkal tiszteli a hagyományokat, bizonyára nem rendelkezik gyakorlattal az első vérig bajvívás, vagy a háromszori golyóváltás területén.  S kit is hívna ki? Az MTI sem párbajképes. Nagyon nem. Jobb híján tiltakozik és perel, amivel persze – az újságírás excrementuma ellen védekezve – könnyen beszennyezheti önmagát.

Ángyán professzor Nemzeti Vidékstratégiájával már foglalkoztunk, s az alkotóját ért szégyenletes támadás után sem szeretnénk úgy tenni, mintha egyetértettünk volna vele. Bármely stratégia – érveltem -, amely a mezőgazdasági termelésből, azaz a Magyarországon megtermelt új érték 5-6 százalékából tartaná el a magyar lakosság falusi harmadát, csak illúzió, eredménye pedig a nyomor tartósítása. A kis-középbirtokokra alapozó kertmagyarország-koncepció ezért a vidék zsákutcája: éppen a fenntartható méretű, fejlődésre képes gazdaságokat hozná versenyhátrányba. Az is kétségtelen viszont, hogy Ángyán professzor koncepciója, a kisbirtokokra szűkítve a korrupciós teret, korlátozná a termőterületekért folyó manipulációkat.

A Nemzeti Vidékstratégia realitására, működőképességére vonatkozó viták megmaradtak a szakértők szűk körében. Némi nyilvánosságot csak az kapott, amikor a leváltott államtitkár, országgyűlési képviselőként, tiltakozott az állami tartalékföldek megszerzésének visszásságai ellen.  Az erre adott névtelen válasz, azaz a nemzeti hírügynökség által hírértékűnek talált alpári mocskolódás végül, csak felkeltette a közfigyelmet.

Attól, hogy nemtelen támadás érte, Ángyánnak persze nem lesz jobban, vagy kevésbé igaza. A szakmai vitából, az érdekek nyílt ütköztetéséből viszont kiderülne, hogy ki, mikor, miért, mit akar. Kiderülne, a valóság kihívásaira ad-e választ egy-egy kormányzati koncepció, vagy csak a politikát pótló politikai kommunikáció része. Netán ideologizálgató Kulturkampf, annyi valóságtartalommal, mint szellentésben a szárazanyag.

Várjuk az eredményt. Ángyán professzor a személyiségi jogi pert idővel bizonyára megnyeri; valaki, valakinek az MTI környékén majd azt mondja, ejnye. A hírügynökség, talán, még bocsánatot is kér. A volt államtitkár mártírrá, a falu felvirágoztatásának hősévé válik, és többen bizonyára megállapítják, hogy rendet kéne teremteni végre a blogok mocskos világában is. Arról, mekkora abszurdum, hogy egy hírügynökség az állami médiakonszern egyik részlege, amely az adófizetők pénzén, térítésmentesen tömheti a sajtót píár-anyagokkal és koncepciós „vélemény-hírekkel”, majd kevesebb szó esik.

A mezőgazdaságban pedig történik, amit az erőviszonyok és a napi érdekek kikényszerítenek. Kulturkampf helyett a Kampf.