A hazai politikát örökösen csak követni szándékozó elemzői attitűdök közül az egyik legvitathatóbb az, amelyik nem sokra tartja a „történeti” szemléletet, s kizárólag csak a napi jelenben él. Ez akár jó viszonyítási terep is lehetne, feltéve, hogy az elemzésekből fontos, valóban húsbavágó tanulságok adódnak. De nemigen adódnak.

Itt van mindjárt – napi példát választva – az ominózus BKV-botrány. Amióta kirobbant, a következő gondolati bűvkörben élünk: 1. Hagyó Miklós nem látta el megfelelően felügyeleti jogát s ezért a közlekedési vállalatnál csúnya dolgok történtek. 2. A főpolgármester jobb kezének számító Mesterházy Ernő maga is vastagon benne volt az ügyekben. 3. Demszky Gábor is politikai felelősséget visel a történtek miatt.

Csizmadia Ervin

Szakács barbara

Az ország jobboldali érzelmű fele meg van győződve róla, hogy a városvezetés baloldali része korrupt, az ország baloldali és liberális érzelmű részén belül pedig nyilván azt találgatják, hogy most akkor ki és milyen arányban viseli a történtekért a felelősséget.

De vajon megérthető-e a BKV-ügy (és temérdek más ügy is) önmagában? Beszélhetünk-e értelmesen akármiről, ha nem tágítjuk ki nézőpontunkat legalább oly mértékben, hogy a problémák gyökerét azonosítani tudjuk? Itt kezdődik az elemzők dolga. Ám mintha nálunk nem lenne nagy divat „történetileg” hozzászólni a jelenhez. Ez régi és nagyon mély magyar hagyomány. Ha viszont képesek vagyunk feloldani a történeti nézőpont tabuját, akkor értelmezhetővé válnak a dolgok. Például az, hogy a magyar pártrendszer 2009 tavaszán lényegében szétmorzsolódott, a gazdasági válság, a Gyurcsány-kormány bukása és a társadalmi elégedetlenség hatására. Ez felkorbácsolta az elmúlt húsz évben kialakult állóvizet.

Az „állóvíz” kialakulásának alapvetően három oka volt:

1. 1994 és 1998 között állandónak tűnő nagy pártok jöttek létre a négyévenkénti „normális” váltógazdasági ciklus levezénylésére: az MSZP és a Fidesz. Ez a „dogma” 2006-ig kiszámíthatóan működött.

2. A baloldalnak az új magyar demokrácia születése óta majd mindig volt egy „töltelék-pártja”, (az SZDSZ), amely identitását a reformok majdhogynem kritikus tömegének képviseletéhez kötötte (hogy Bokrost is megidézzem). Ez befagyasztotta a pártrendszert, de csak addig, amíg világossá nem vált, hogy az MSZP túlélését segítő „társutasság” és „reformidentitás” az SZDSZ-t végveszélybe sodorja.

3. A parlamenti pártok az elmúlt két évtizedben ezernyi dologban vitában álltak egymással, de (a MIÉP kivételével) egyetlen parlamenten kívüli pártot sem engedtek bejutni a parlamentbe.

Az állóvíz meghaladására irányuló mozgások előidézői:

1. Az MSZP 2006-ban ismét győzött. Az egymás utáni szocialista párti győzelmek latens, majd később elementáris ellenmozgást váltottak ki, s megteremtették a pártrendszer felfordulásának egyik előfeltételét.

2. Az SZDSZ koalícióból való kilépése a magyar pártrendszer „felszabadításának” második fontos eleme volt.

3. Azzal, hogy a válság felszínre hozta a pártrendszer ballasztjait, megnyíltak a zsilipek és bejutásra esélyes pártok jelentek meg a politikai piacon.

A megroppanás

Látnunk kell, hogy ami húsz évig a baloldal előnyére vált, hogy ugyanis az MSZP nagy párt, az az utóbbi hónapokban súlyos válságba sodorta a szocialistákat.  A BKV-ügy egy másik „történeti” tanulsága tehát még messzebb vezet, egészen az MSZP születéséhez, ahhoz a pillanathoz, amikor a párt születésénél bábáskodók ezt a pártot platformpártként identifikálták. Egy platformpárt persze sokáig viszonylag simán létezhet (és az MSZP simán létezett is), de két veszélynek egy ilyen alakulat „születésileg” ki van téve. Az egyik, ha ezt a pártot valaki platformpártból „vezérpárttá” kívánja átformálni; a másik, ha a párt mellől ellép az a szövetséges, amely hosszú időn át a domináns MSZP-platform külső szövetségese volt. Az első veszélyt Gyurcsány Ferenc jelentette, a másodikat az SZDSZ már említett dezertálása. Közös bennük, hogy (szimbolikusan Őszödtől kezdődően) kiélezték a „mindenki harca mindenki ellen” motívumát, felbolygatták a „platformbékét”, és a pártot megfosztották legalább viszonylagos indulási egységétől. A magyar pártrendszer tavalyi szétesése ezen elemek nélkül nem következett volna be.

Nem véletlen, hogy a két korábbi kormányzó párt súlyos megroppanása felerősítette új alakulatok formálódását. Sem a Jobbik, sem a „Bokros-párt”, sem a Lehet Más a Politika csillagának felemelkedése nem képzelhető el ezen előzmények nélkül. Csakhogy a pártrendszer szétesése épp úgy frusztrálja a magyar társadalmat, mint korábbi működésképtelensége.

Jobbik, MDF, LMP

Nem véletlen, hogy az elmúlt hónapoknak ez a három részben új párt a főszereplője. A Fidesznek (mint oly sokan és joggal leírták), nem kell sokat tennie, az MSZP nem tud sokat tenni, ellenben ezek a pártok sokszorosan élvezik azt, hogy végre helyzetbe kerültek és mondanivalójukkal a média állandó érdeklődésének előterében  állnak.

Elemzői vétek a Jobbikot pusztán csak a végeredmény felől nézni. A Jobbik a hazai pártrendszer gyenge hatásfokú innovációjának logikus következménye. A Jobbik megjelenése nem választható el a pártrendszer teljesítőképességétől illetve teljesítő-képtelenségétől. Ha a hazai pártrendszer képes lett volna folyamatos megújulásra, ha a pártok változtak volna, ha haladnak a korral, ha új és új pártok jönnek létre (miközben mások megszűnnek), ha egyesek másokkal összeolvadnak, megint mások szétválnak –ha tehát sokféle átrendeződést kipróbált volna a magyar pártrendszer, akkor nem szakad a nyakába egy olyanfajta radikalizmus, mint amelyet most mindenki el akar tolni magától.

Természetesen a téma messzebbre vezet: kérdés, hogy megérthető-e a Jobbik jelensége az itthon megszokott „szélsőjobb” és „fasizmus” címszavak mentén? Sajnálatos módon, nem. Bármennyire is meglepő, Magyarországon szinte teljesen ismeretlen az az értelmezési keret, amely a domináns konfliktust a „liberális” és a „totális” demokrácia képviselői között érzékeli. A populizmus voltaképp totális demokrácia. A totális demokraták a nép nevében utasítanak el mindent, ami az elithez köthető. Talán ezt a kódot is érdemes lenne használni a Jobbik értelmezéséhez.

De lépjünk tovább az MDF-hez. Ha Magyarországon a pártrendszer nyitottabb, inkább képes a megújulásra, akkor nem lett volna szükség arra, hogy Bokros Lajos egy olyan pártba ékelődjön be és csináljon belőle hovatovább „elnöki” pártot, amely a rendszerváltás idején a 30-as évek magyar falukutatói hagyományait akarta életre kelteni. Megértem, hogy a lakitelki sátorverő Lezsák Sándort (és nyilván még nagyon sokakat) mindez mérhetetlen módon a „bokrosi-dávidi” MDF ellen hangolja. De egy higgadtabb – mondhatni: elemzői – diskurzusban pillanatok alatt fel lehetne tenni egy fontos kérdést: miért nem tudta „normális” módon kivajúdni magából a pártrendszer, hogy egy Bokros filozófiájához közel álló párt megjelenjék és ütőképessé váljék? Miért nem tudott Bokros pártjává válni az SZDSZ? Vagy egy átalakított MSZP? Vagy miért nem bontott zászlót a parlamenten kívül egy Bokrost éltető párt?

A kérdések jogosak, s a válasz valahol ott keresendő, amire korábban kitértem: egy zárt, állagőrző pártrendszer képtelen fejlődni, alternatívákat kivajúdni, s az ilyen politikai kultúrában bizony a megújulás olykor „abnormális” kizárásokat, pártfoglalásokat, identitás- és arculatváltásokat hozhat. Látnunk kell azonban, hogy ez a magyar pártrendszer és politikai kultúra szerkezetéből és hagyományaiból következik.

Mint ahogy az is, hogy eddig nem volt túl kifizetődő vállalkozás parlamenten kívüli párttal próbálkozni. A Centrum Párt 2002-ben ugyan majdnem meglepetést okozott, de azóta ebben a szférában néma csend honol. A Munkáspárt, a Kapolyi-féle párt meglehetősen esélytelenek a bejutásra, amelyre legalább elvi esélye van a Lehet Más a Politikának. (LMP) De azt is látni kell, hogy – ellentétben számos európai példával - ennek a pártnak egyelőre roppant kezdetleges az infrastruktúrája és gyenge a szellemi hátországa. Néhány szociológus és elemző leigazolása ugyan növelte a háttér potenciálját, de az LMP-nek átütő, sőt váratlan kampányra van szüksége a bejutáshoz. Hogy nem lehetetlen ez a feladat, arra két európai példát is lehet hozni. Az egyik Silvio Berlusconié, aki az olasz pártrendszer romjain, 1993 végén felépítette, sőt 1994-ben választási győzelemre is vezette a Forza Italiát. A másik Robert Ficoé, aki a 90-es évek második felében volt képes kormányképes új pártot összerakni, a Smert. Az, hogy ezekből mi lett később? Fontos, de nem ide vágó kérdés. Indulásuk pillanata az érdekes számukra, mert ez azt mutatja, hogy új pártokat is sikerre lehet vinni.

Nem tanulunk hibáinkból?

Végül hadd térjek ki a nyilván mindenkit érdeklő kérdésre: ki fog és hogyan nyerni? Meglesz-e a kétharmad avagy sem? A Méltányosság Politikaelemző Központban fontosnak tartjuk ugyan, mégis igyekszünk „relativizálni” ezeket a kérdéseket. Természetesen nekünk is vannak értékeink, s a választásokon magunk is részt veszünk. Azt is tudjuk, hogy sokan riogatnak, és apokaliptikus jövőképeket vázolnak fel. Ezt az utat mi nem tudjuk és nem is akarjuk járni, hiszen a „ki fog nyerni és miért” kérdésénél számunkra van egy még fontosabb: milyen feltételei vannak a valóban érdemi változásoknak? Az MSZP társadalmi válasszal próbálkozik: kövessük a társadalomból érkező jelzéseket, s fordítsuk az emberek felé tekintetünket. A Fidesz azt mondja, hogy a változás alapja politikai: végre jöjjön egy olyan kormány, amely a politikát újraértelmezi és azt az erősek kezébe teszi le. Az MDF válasza gazdasági, s (Bokrossal) azt mondja: a versenyképesség megteremtéséhez a reformok kritikus tömegére van szükség.

Ezek a válaszok pártpolitikusoktól teljesen elfogadhatóak, az elemzőknek azonban rá kell mutatniuk, hogy egy szempontból azonos hibától szenvednek: alig segítenek hozzá, hogy az ország jobban értse magát. Magyarország legfőbb problémáinak egyike, hogy lakóinak önképe pillanatnyi, pillanatfelvétel-szerű, a mélyebb önelemzést illetően elutasító. E tekintetben még a legnagyobb önértelmező igénnyel fellépő Bokros Lajos „évértékelője” sem merte kimondani a lényeget: Magyarország politikai tradíciójából egyszerűen hiányzik saját maga folyamatos újraértékelése, a hibákból való tanulás és a megújulás. Talán ezekre is meg kellene valakinek tanítani a magyar társadalmat.