A MEH megbízását elnyert Medián március 2-án telefonon ezer embernél tudakozódott, majd mintáját a szakma szabályai szerint úgy alakította, hogy az jól tükrözze a szavazókorú népesség településtípus, nem, életkor és iskolai végzettség szerinti összetételét. A felnőtt népességet reprezentáló mintába került négy kérdésre adott válaszait a neves intézet némi elemzés kíséretében a minap tette közzé honlapján, közleményének címében az irigységre utalva, másnap pedig az MTI dübörögte szerte,  a magyar társadalomról alkotott ama lesújtó véleményt írva címbe – mely egyébként az elemzésben is szerepel –, miszerint  „aki nem dolgozik, az ne is egyék”.

Mennyire vagyunk szociálisan érzékenyek?

Fürjes Judit

Az első kérdés az iránt érdeklődött, hogy a családi pótlék vajon csak az alacsony jövedelműeknek járjon-e, vagy járjon jövedelemtől függetlenül mindenkinek, aki gyermeket nevel. 77% mondta, hogy járjon mindenkinek, 22%, hogy csak az alacsony jövedelműeknek. (1% nem tudott dönteni.) A második arra volt kíváncsi, hogy a kérdezett helyesnek tartaná vagy sem azt, ha a 8 osztály elvégzése után tovább tanulók családi pótléka emelkedne, de nem csak úgy l’ art pour l’ art, hanem a „a szülői felelősségvállalás növelése érdekében”. 73% helyeselte, 24% helytelenítette ezt az ötletet. (3% nem tudott dönteni.) A harmadik zanzásítására nem vállalkozom, lévén hosszú és bonyolult. Így szól: „Létezik olyan elgondolás, hogy el kell érni, hogy a nem dolgozó, segélyen élő szülők vállaljanak közmunkát, hogy a gyerekek azt lássák, hogy a szülők dolgoznak. Megoldás lehet erre az, ha azok a szülők, akik nem vállalnak közmunkát, nem kapják meg a gyermekük után járó családi pótlékot, hanem azt a gyermekhez juttatja el az állam egy eseti gondnok közreműködésével.” Ezt a megoldást 63% helyeselte, 30% helytelenítette. (7% nem tudott dönteni.) A negyedik kérdést hagyjuk későbbre.

Értelmezzük a hallottakat: a lakosság bő háromnegyede szerint a családi pótlék feladata, hogy mérsékelje az azonos jövedelmű gyermekes és nem gyermekes családok közötti életszínvonalbeli különbséget, ezzel ismerve el, hogy a gyermeknevelés a köz érdekében is végzett tevékenység, ami indokolttá teszi, hogy az illető ne viselje a gyermeknevelés minden terhét. Továbbá a lakosság szűk háromnegyede szerint 8 osztálynál több iskolát végezni van annyira fontos társadalmi cél, hogy erre magasabb családi pótlék is ösztönözze a gyermeküket továbbtanulásra elsősorban ösztönözni hivatott szülőket. A lakosság szűk kétharmada véli úgy, hogy a szülők felelősek gyermekeikért és mintául kell szolgálniuk számukra. Ha nincs állásuk és segélyből élnek, kapva kapniuk kell a segélynél jövedelmezőbb közmunkán. Ha nem kapva kapnak, az szülői felelősségük korlátos voltát tanúsítja. Ha az állás nélküli, segélyből élő szülők elutasítják a pluszjövedelem szerzését, akkor legalábbis alapos a gyanú, hogy a családi pótlékot nem gyermekükre költik, jöjjön hát az eseti gondnok.

A negyedik kérdést azért kell külön tárgyalnunk, mert annak közvetlen politikai felhangja van, s alighanem ezért az egyért volt fontos a Miniszterelnöki Hivatalnak a közvetlenül a választás előtt a családi pótlékról tudakozódni. A kérdést szövegszerűen – az eddigiektől eltérően – nem ismerjük. A következőkről van szó: mi a kérdezett véleménye arról, ha a harmadik gyerek után csak azok a családok kapnának családi pótléknak nevezett támogatást, melyekben a szülőknek bejelentett jövedelme van, s a pótlékot adójukból – adókedvezmény formájában – kapnák vissza. Ezt 51% helytelennek tartanná, 44% pedig helyesnek. (5% nem tudott dönteni.)

Nem könnyű megérteni. És talán másként kellett volna a kérdést feltenni. Mondjuk azzal indítani, hogy a szülők felelősséggel tartoznak gyermekeikért. A felelős szülőknek pedig csak annyi gyermeket szabad vállalniuk, amennyit lehetőségeik szerint becsülettel fel tudnak nevelni, mert saját erőfeszítéseikhez képest az állam támogatása csak addicionális (kiegészítő) lehet. A szülői felelősség gyakorlásának egyik területe a gyermekszám korlátozása. Erősítheti-e az állam a szülők felelős gyermekvállalási döntését azzal, mely meghatározott gyermekszám felett a szülők legális munkajövedelmére kivetett személyi jövedelemadót nevezi meg a gyermeknevelés támogatásának forrásául? Erre a kérdésre lehet igennel és lehet nemmel válaszolni. Lehet azt mondani, hogy milyen alapon/jogon vesszük a bátorságot, hogy a felelősségteljes és a felelősség nélküli közti határvonalról egyáltalán gondolkodjunk és ítéljünk. Vagy lehet azt mondani, hogy csak a megszületett gyermek számít, a szülők nem érdekesek.

Most lássuk, mivé lehet mindezt torzítani.

A neves intézet elemzésében mozgalmas képet fest segélyből élő falvakról, ahonnan se munkába járni, se elköltözni nem lehet, ráadásul a gazdasági válság közepén vagyunk, miközben a gonosz közvélemény „a politikai pártok legtöbb képviselőjéhez hasonlóan – a szegényebb, elesett, nyomorgó rétegektől a középrétegekhez csoportosítaná át a forrásokat”. Átcsoportosításról persze szó nincs, vagy csak úgy, ahogy az év eleji svédcsavaros nyugdíjvitában, mikor is a szocialisták azt vetették a Fidesz szemére, hogy azonnal tíz-húsz százalékkal csökkentené a nyugdíjakat, a nyugdíjkorhatárt hetven évre emelné, eltörölné az özvegyi- és rokkantnyugdíjat stb. A hozzáértők tépték a hajukat, nem csak amiatt, hogy mit művelnek a szocialisták, hanem azon is, hogy mint reagál arra a Fidesz.

A közvélemény „a segélyből élő, gyermekeit továbbtaníttatni nem tudó vagy akaró szülőktől … gyakorlatilag elvenné a gyerekek után járó állami támogatást”, a közvélemény kisszerűségére pedig mi sem jellemzőbb, minthogy annak havi összege potom havi 12-16 ezer forint. Az elemzés felháborodásában egy mondat múlva megismétli állítását: „a válaszadók háromnegyede elvenné a családi pótlékot azoktól, akiknek a gyereke csak az általános iskolát végzi el”. Ezenközben valójában a válaszadók háromnegyede azt látná jónak, ha az általános iskola elvégzése után tovább tanulók, mintegy ösztöndíjként, magasabb családi pótlékot kapnának. Semmiféle elvételről nincs szó. Ilyesmiket olvasva azt is hasznos felidézni, hogy Magyarországon 18 éves korig tart a tankötelezettség, s ez idő alatt meglehetősen mondvacsinált „gyermekeit továbbtanítatni nem tudó” szülőkről értekezni, de nem így nem akarókról. Hát ez az, kedves rózsadombi barátaim, amin a szülői felelősség nevében, akár gyengéd erőszak árán is, változtatni kellene. Azon semmi meglepő nincs, hogy izzik a gyűlölet a jobb módú családok családi pótléka ellen. Hiába, a rózsadombiak tapodtat sem hajlandók engedni azon doktrínájukból, hogy a gyermekvállalás épp oly magántevékenység, mint az egzotikus helyeken való nyaralás.

A kisszerű közvélemény nyomorult közvélekedése ellen mozgalmas képek vezetik be az újabb rohamot. „És bár a gazdasági válság alatt egyre több olyan hír lát napvilágot, amely szerint az ország egyes régiói olyan szegények, hogy a települések semmiféle munkát nem tudnak biztosítani az ott élőknek, az önkormányzat még közmunkát sem tud ajánlani, sőt a saját alkalmazottai bérét sem tudja kifizetni, a népesség kétharmada elvenné a családi pótlékot azoktól, akik a segély helyett nem vállalnának közmunkát.” Az óvatlan olvasót, mint árvíz idején folyóba esőt, könnyen elmoshatja a lendületesen megírt szöveg sodró árja. Ugyanis csak azt a közmunkát kell elvállalni, amit felajánl – mert fel tud ajánlani – az önkormányzat, de azt a közmunkát, amit nem ajánl fel, hát azt nem kell elfogadni …Az állam által kinevezett gondnok szubjektív megítélése pedig soha nem lehet olyan szubjektív, hogy hatékonyságban alulmúlja azon szülő objektív döntését, aki elutasítja a pluszjövedelmet jelentő közmunkát.

A baj, így neves intézetünk elemzője, nem csupán a magyar társadalom gyenge és gyengülő szolidaritása, hanem a „második gazdaságon »nevelkedett« magyar közvélemény képmutatása” is. Bajunk az, hogy a feketegazdaságban szerzett jövedelmet kevésbé súlyosan ítéljük meg, mint azt, „ha valaki segélyből él vagy nem ösztönzi, támogatja – vagy nem képes támogatni – gyermeke továbbtanulását.” Nem vagyok képmutató: aki számára csak a segély és a feketemunka között van választási lehetőség, az választani kényszerül, nem képmutat. Mondjuk ki: az a szülő, aki gyermekét nem ösztönzi továbbtanulásra – az ma híján van a szülői felelősségnek. Ez egyszerre a legtöbb és legkevesebb, mi támogatásként adható.

Tanulság? Semmi. Csak azt állapíthatjuk meg, hogy az úgynevezett szociálpolitikai elit ítélőképessége végletesen megkopott, megviselte, elhasználta a rendszerváltás óta eltelt két évtized. A policy-készítés helyett az ideologizálásban éri jól magát. A valóságtól elrugaszkodva lelki beállítottsága a társadalom felsőbb énjének szerepe lett. És mániákus depressziós lett. E betegség gyógyítását pedig az teszi különösen nehézzé, hogy számos betegnek nincs betegségtudata.

Németh György