I.

A halálról alkotott képet az élők állandóan alakítják, változtatják, viszonyuk hozzá szintén folyamatosan alakul: nemzedékek során át éppen úgy, mint egy emberöltőn belül életkoronként. Így az ismeretlen halál köré az emberiség története során felhalmozott jelképekből az egyén mindig mást és mást ért meg. A különböző társadalmak, kultúrák mindebből mást és mást hangsúlyoznak vagy éppen hallgatnak el, szorítanak háttérbe. (Kunt Ernő)

A magyarság halálképét elsőként megrajzoló néprajztudósunk gondolata méltó értelmezési keretbe illeszti az ismét fellángoló hazai eutanáziavitát.  Az elhangzó érveket, amelyek gyakran a morális meggyőződések és  ideológiák ingoványos talajára vezetnek, csakis akkor érdemes meghallgatnunk, ha közös kiindulópontként elfogadjuk: a nyugati kultúrkörben az emberi közösségek elképzelése a halálról az utóbbi évtizedekben radikálisan átalakult.

Az eutanázia problémái Európában sajátos, napjainkig ható történelmi kontextusban jelennek meg. Az eszmetörténeti ív egyik végpontján az élet és a halál totális állami uralma áll, a szociáldarwinizmus és az életfilozófiák talaján fakadó eugenikai gondolkodás. A politika és a tudomány szövetsége a gyengék, az alkalmatlanok, az elfajzottak kiirtására.  A kegyes halált övező asszociációs térben így jelenhet meg a koncentrációs tábor rámpáján szelektáló orvos is.

A múlt század végétől az életvégi döntéseket körülölelő tágas jelentésháló másik végpontján azonban a gyógyítót már az egyén személyes döntéseit a haldoklás sajátos szituációjában is tiszteletben tartó, az emberi méltóságot az állam ellenében is védelmező hivatásrend tagjaként látjuk viszont. Az orvoslás ethosza elszakíthatatlanná válik az individuum autonómiájától. A betegek önrendelkezésének elismerésével párhuzamosan a posztindusztriális kor szédületes technikai lehetőségei a halál medikalizációját hozták el. Már nem a hirtelen, kíméletlen elmúlástól kell félnünk, hanem a gépekhez, személytelen intézményekhez láncolt, hosszas vegetálástól, embervoltunk objektummá, akarattalan bábbá alacsonyodásától.

Az emberi élet szentsége teljesen más perspektívában jelenik meg, ha ki kell vinnünk a haldokló alól ágytálat. Még inkább igaz ez, ha az ágytál alattunk van és már képtelenek vagyunk arra, hogy ezt a látszólag egyszerű problémát magunk oldjuk meg. Az élethez és méltósághoz való jog ezekben a helyzetekben válik igazán kézzelfoghatóvá. A legtöbben ugyanis meg akarjuk választani, mikor és hogyan hagyjuk itt ezt a világot.

Mindezek okán élet az orvosokra különös felelősség és teher hárul a betegek jogainak érvényesítésében. A haldoklás ugyanis paradox helyzet: a gyógyítók a vég közeledtével kénytelenek beismerni tudásuk határait, fel kell adniuk az életért folytatott heroikus küzdelmet. Az orvos-beteg kapcsolatban megjelenik a mindig jelenlévő, de addig szemérmesen megbúvó harmadik fél is: a halál.

Kérdéses, hogy ebben az érzékeny viszonyrendszerben egyáltalán milyen szerephez juthat a jog, a jogi gondolkodás meglehetősen durva eszköztárával. Hogyan szabályozhatnánk a halált? Miképpen alkothatnánk törvényt arról, hogyan kell meghalni? Hol az a bíró, aki ítélhetne életről és halálról?

Mi dolga lehet a jognak a halállal?

Nem tekinthetjük hitelesnek azokat az elemzéseket, amelyekben arra hivatkoznak, hogy az eutanázia bizonyos országokban jogilag megengedett, másokban pedig büntetendő. A „jó halál” – azokban a jogrendszerekben is a jogrend perifériáján áll, amelyek a közvélekedés szerint liberálisak az eutanázia megítélésben. Az emberi élet büntetőjogi védelme ugyanis az egyik legalapvetőbb civilizációs vívmány. Aligha létezhet társadalom olyan előírások nélkül, amelyek tiltják embertársunk életének önkényes elvételét. A szerződéselméletek értelmében az állam éppen azért váltja fel a természeti állapotot, mert az egyének, biztonságuk érdekében lemondanak természetes jogukról, a fizikai erőszakról, a társulás javára. Cserébe védelmet kérnek, amelynek legfontosabb alapköve éppen az életükre törő jogtalan támadók megfékezése. Sőt, az incesztus mellett az emberölés a másik olyan tabu, amely univerzális érvényre jutott a világ népeinél.

A jog soha azonban nem volt annyira merev, hogy ne engedett volna kivételt más megölésének a tilalma alól. A jogos védelmi helyzetben, a háborúban elkövetett emberölés mindig büntetlenséget élvezett.  Napjainkban az is nyilvánvaló, hogy az öngyilkossággal, az élet önkezű elvételével a szekularizált államnak és jognak nincsen dolga, az kizárólag az egyén lelkiismeretére tartozik.

A kérdés, hogy az eutanázia is ilyen kivételnek tekinthető-e.

Az emberi élet végességének megélése és magyarázata szükségszerűen szubjektív. Ennek megfelelően az eutanázia erkölcsi megítélésében jellemzően diametrális, feloldhatatlanul ellentétes álláspontokat találunk, amelyeket évezredes tradíciók alapoznak meg. A témánkkal foglalkozó szerzők ehelyütt gyakran hivatkoznak arra, hogy a demokratikus jogállamban az életvégi döntések kérdésében is a morális vélemények pluralitása áll szemben az állam semlegességével. Éppen ezért helyes a kantiánus logika alapján a bioetikai problémáknál a moralitás szubjektivitását (erényállam) szembeállítani a kikényszeríthető objektív jogállami jogrenddel. Mindebből az következnék, hogy a haldoklás dilemmáira is lehetséges olyan jogi rezsim létrehozása, ami minden haldokló számára akceptálható, tekintet nélkül a morális meggyőződéseikre.

Még szerencse, hogy a haldoklók többnyire már nem beszélnek. Egyrészről nem terhelik a mi szép jogállamunkat ideológiai vitákkal – tartsák meg csak azokat a saját erényállamukban - másrészről amúgy is akad szószólójuk bőségesen. Az eutanázia lehetősége ellenállhatatlanul izgatja a törvénytudókat, a papokat és a farizeusokat. Jog és erkölcs, egyén és közösség, alávetés és autonómia, szenvedés és megdicsőülés. Tessék, csak tessék, mindenki talál kedvére valót!

A halál ugyanakkor - naiv antropomorfizmussal élve - megfellebbezhetetlenül foglalja el helyét a betegágyon. Nincs tekintettel sem etikai, sem jogi érvekre. Jelen sorok írójának határozott meggyőződése, hogy az előbbi okoskodás hallatán is a szemünkbe nevetne.

II.

Nagy hatalmasság a halál. Az ember leveszi kalapját, és lábujjhegyen, előrehajolva lépked a közelségében. A régvolt méltóságteljes fodorgallérját viseli nyakában, és az ember is szigorú feketébe öltözik tiszteletére. Az értelem ostobán áll előtte, mert az értelem nem más, mint erény, a halál azonban szabadság, kicsapongás, formátlanság és kéj. (Thomas Mann)

2013 nyarán egy magánszemély beadványa alapján az Országos Választási Bizottság által hitelesített népi kezdeményezés kérdése így szólt: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a gyógyíthatatlan halálos betegségben szenvedő felnőtt korúak orvosi segítséggel vethessenek véget az életüknek?” A Kúria azonban az aláírásgyűjtő ív mintapéldányát hitelesítő OVB-határozatot megsemmisítette, majd a Nemzeti Választási Bizottság (NVB) megismételt eljárásában már megtagadta az ív hitelesítését.

A népi kezdeményezéshez kapcsolódóan Vadász Gábor nyugalmazott főorvos közzétett a világhálón egy kérdéssort, amely az egészségügyi ellátásban dolgozók eutanáziára vonatkozó véleményét, tapasztalatait kívánta anonimizált formában felmérni. (Pl.: Kérték-e már arra, hogy alkalmazzon aktív eutanáziát?)

Vadász módszere orvosi körökben napok alatt heves indulatokat váltott ki, amelynek zárásaként a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiuma 2013. október 3-án tartott ülésén egyhangú határozatott hozott arról, hogy „…aggályosnak tartjuk a kérdéses kérdőív terjesztését és kitöltését, mivel az feleslegesen megzavarhatja egyes kollégák fogalom-rendszerét. (…)  Orvos részéről indított mindennemű, az eutanáziával kapcsolatos támogatást sugalló mozgalom etikai vétség.”

Jelen sorok szerzőjétől távol áll, hogy az orvosi hivatásrend belügyeibe avatkozzék, azonban érthető személyes érintettsége okán - leendő haldoklóként -  kénytelen észrevételezni: a hazai orvoskar érdekvédői az értelem és az erény képviseletében eltévedtek a Varázshegyen.

Látják, ez a fránya halál még a fogalomrendszerünket sem tiszteli. Alig bírja visszatartani a röhögést. Nem szabad csodálkoznunk, hogy a végén már senki nem érti, miről is beszélünk voltaképpen. Hiába, halál és zavarodottság ellen nincs orvosság. Pedig elegáns szavakat találhatunk bőséggel. Életvégi döntések. Eutanázia. Asszisztált öngyilkosság. Halálbasegítés.

Nagy kár, hogy emberölés olyan közönségesen hangzik. Ráadásul fegyház jár érte, életfogytig.

Vitathatatlan, hogy az „eutanázia” kifejezés használata nem szerencsés: emocionálisan túlzsúfolt, diszkreditálódott fogalom, amely gyakran ellentétes jelentéseket foglal magába. Egyetlen állam törvénye sem ismeri. A hazai jogszabályokban is az életmentő és életfenntartó ellátás visszautasításához való jogról olvashatunk. A beteg ugyanis lemondhat ezekről, hogy a betegség természetes lefolyása lehetővé váljék. Erre csak a gyógyíthatatlan, megfelelő egészségügyi ellátás mellett is rövid időn belül halálhoz vezető betegség esetén van mód.

A kérdés azonban változatlan marad: feljogosíthatja-e a jogrend az orvost, hogy a betegét, akár annak kifejezett kérésére, átsegítse a túlvilágra?

Említettük, hogy az Alkotmánybíróság által is vizsgált egészségügyi törvény elismeri az ellátások visszautasításának jogát.  Fel kell ezért vázolnunk egy – természetesen szigorúan  képzeletbeli -  szcenáriót, hogy a valóságban miképpen is élhetnek (pontosabban élhetnének) a terminális állapotú betegek az önrendelkezési jogukkal, különösen abban az esetben, ha életfunkcióikat gépi úton tartják fent. Nos, ebben az esetben nem történhet más, mint az, hogy orvos vagy az ápoló odalép a lélegeztetőgéphez, és elfordít egy kapcsolót, vagy más módon megszünteti a készülék áramellátását. Túllépve azon a terméketlen vitán, hogy ez az aktus mulasztásnak vagy tevékenységnek, aktív vagy passzív eutanáziának minősül, a józanul gondolkodó számára bizonyos, hogy a kapcsoló elfordítása és a beteg halála között okozati összefüggés van.

Leírhatjuk-e tehát – morális intuíciónk tiltakozása ellenére is – hogy az orvos, természetesen a megfelelő absztrakt és konkrét engedély felhatalmazásával, a szakmai szabályoknak megfelelően, a beteg önrendelkezésének kiteljesítése érdekben, de szándékosan megöli a beteget? Vagy mégis valami másról lenne itt szó? Esetleg mégsem tiltakozik a morális intuíciónk?

Az olvasó megnyugtatására: noha az idézett paragrafus már 15 esztendeje hatályban van, ez az eseménysor még soha nem történt meg Magyarországon. Legalábbis nem tudunk róla.

Vagy talán éppen ez lenne az igazán nyugtalanító?

Mindenesetre most már kérdőívek sem zavarják az álmunkat.

III.

A halál megváltoztathatatlan, de viszonyunk hozzá megváltoztatható, s ebben lehet és szükséges az embereknek segíteniük egymást. (Kunt Ernő)

A jelenleg hatályos egészségügyi törvény előkészítését megalapozó szakértői munka mindenképpen úttörő jelentőségű. Az eutanázia jogi szabályozásának tárgykörében a magyar szellemi műhelyekben a nyugati szakirodalommal ha terjedelmében nem is, de mélységében mindenképpen összemérhető szintű tanulmány született: az új szabályozási rezsim megalkotásával a törvényhozó át kívánta formálni az addig jellemző paternalisztikus-hierarchikus szemléletű orvos-beteg viszonyt.

A halál azonban ismét mosolyra fakadna, ha ismerné az életvégi döntések hazai jogi szabályozásának sorsát.

Sikerült ugyanis jogi fogalom-mennyországot teremtenünk a haldoklóknak, amelyben minden lehetséges, csak éppen semmi nem működik.

Az életvégi döntések jogi keretbe illesztésére hazánkban akkor került sor, amikor a rendszerváltozást követően felszínre kerültek az állami életvédelem határainak hagyományos kérdései, így a halálbüntetés, az abortusz és a jogos védelem problémái. Ezek a viták alapvetően a politikai ideológiák szintén zajlottak, amelyben a résztvevők a jogi érveket legfeljebb fegyvertáruk részeként használták. Az egyik legmarkánsabb politikai irányzat a nyugati mintáknak való megfelelés volt.

Ennek megfelelően a betegjogok problematikájában szükségszerűen megjelennek a jogfejlődés és a jogérvényesülés azon hiányosságai, amelyek általánosan jellemzőek a közép-közép-európai rendszerváltó országok „mintakövető” jogállami átalakulására.

Míg Nyugaton az életvégi döntések határai bírói ítéletek sokaságán keresztül formálódtak, addig hazánkban 1945 óta a mai napig egyetlen ügyet nem lehet említeni, amelyben orvosi eutanáziáról lenne szó.

Úgy véljük, hogy a betegek önrendelkezése, az életmentő és életfenntartó kezelések visszautasításának joga a magyar jogrendben nem más, mint jogi transzplantátum, afféle  átültetett testrész,  amely különösebb hagyományok nélkül áll, külföldi mintákon alapul, a kodifikációt pedig nem organikus fejlődés, hanem elsősorban megfelelési kényszer inspirálta.

Az átültetett jogi minta, pontosabban a „jogi transzplantátum” azonban mindössze egy tárgy, puszta eszköz. Ennek megfelelően az adott jogi minta mint szabály tényleges jelentése és jelentősége az átvevő jogi kultúra és jogi mentalitás kontextusától függ, ahogy a más nyelvből átvett idegen szavak is gyökeresen más jelentéstartalommal bírnak az új környezetben. A legfontosabb tényező azonban mindig a kulturális összefüggésrendszer marad. A jog tényleges jelentése csakis a jog teljes környezetével egységben értelmezhető. Pontosan ez a formális és informális rendszer a jogi kultúra, amely a társadalom általános kultúrájába ágyazódik.

Hangsúlyozzuk, hogy az aktuális társadalmi-kulturális kontextustól és a jogok ténylegesen érvényesülésétől függetlenül, a betegjogok hazai kodifikálását jogtörténeti jelentőségű lépésnek tartjuk. Reményeink szerint ugyanis a széles betegjogi katalógus egyfajta „jogi ajzószert” jelent a magyar jogi kultúra és jogi mentalitás számára, olyan „idegen testet”, amely alkalmas arra, hogy egyfelől mélyebb dogmatikai rendszert és határozottabb jogfejlődést indukáljon, másfelől pedig, kikényszerítse az orvos-beteg viszony paternalisztikus vonásainak változását.

Jelenleg a legnagyobb problémát abban látjuk, hogy a betegjogi instrumentárium láthatólag nem érvényesül a jelenlegi magyar jogi kultúrában és a mindennapos kórházi gyakorlatban. Pontosabban szólva: nem tudjuk, miképpen érvényesül, mivel az egészségügyi joganyag megvalósulásáról hazánkban a mai napig nem készültek megfelelő vizsgálatok.

A jövőre nézve téziseinket három pontban foglaljuk össze:

Először: a rendszerváltozással kiteljesedő emberi jogi szemlélet, majd a korábbi paternalisztikus felfogással szakító, a betegjogok kodifikálásával Európát megelőző, új törvényi szabályozás megteremtette a szükséges fundamentumot, azonban elmaradt -  az ideológiai polémiákon túl – a  pragmatikus és  dogmatikai szempontok kölcsönös ütköztetése,  amely  élettel tölthette meg volna az elvi kereteket.

Másodszor, Magyarországon alig állnak rendelkezésre olyan felmérések, amelyek alapján tényszerű képet formálhatnánk az életvégi döntések betegágy melletti valóságáról.

Végül harmadszor: a közéleti diskurzus jelenlegi színvonala alkalmatlannak bizonyult a haldoklással összefüggő problémák megvitatására. Az elhallgatás, a szégyen, a rosszul értelmezett hivatásrendi összetartás ideje azonban lejárt.

Összegezve: ahhoz, hogy a betegjogi katalógusban foglalt jogok, és különösen az életmentő és életfenntartó ellátás visszautasításához való jog tényleges érvényesüléséről verifikálható megállapításokat tehessünk, átfogó, empirikus kutatásokra van szükség. A hazai egészségügyi jogi kultúrára vonatkozó hatásvizsgálatok fényében lehet felelősséggel javaslatot kimunkálni az eutanázia fogalomkörébe eső cselekmények megítélésének jogfejlesztési irányaira. Ezt követően lehet a döntési lehetőségeket minél szélesebb körű társadalmi vitára bocsájtani. A haldoklók méltóságát, az elmúlással kapcsolatos kérdéseket a közbeszéd részévé kell tenni.

Ezt a munkát csak közösen, egymást segítve tudjuk elvégezni. A halál ugyanis mindannyiunkat összezavar.

A szerző az ELTE Büntetőjogi Tanszékének egyetemi adjunktusa, ügyvéd