A politikában a bizalom az egyik legfontosabb valuta, bár ezt Kelet-Európában a kívánatosnál jóval kevesebben tudják. A bizalom tartja össze a formális intézményeket éppen úgy, mint az informális kapcsolatok világát. A bizalom: megelőlegezett hit abban, hogy a másik betartja a szavát, megteszi, amit ígért.

Putyin és az Európai Unió, Putyin és a NATO kapcsolatából ennek a bizalomnak a minimuma illant el valamikor április és június között. Ezért nehéz politikai megoldást találni az ukrán konfliktusban, nem azért, mert eleve nem képzelhető el az az állapot, amikor Ukrajna alapvető európai orientációja mellett sem szűnnek meg gazdasági kapcsolatai Moszkvával, miközben komoly mértékű helyi autonómiát alakít ki a keleti országrészben, valamint biztosítja a kisebbségi nyelvek és kultúra védelmét. Nem ehhez kell fantázia, hanem ahhoz, hogy hogyan juthatunk el ide a háború kiszélesedése nélkül.

A minszki egyezmény és a Porosenko-terv erre adott volna lehetőséget, de pontosan ez az, ami nem illett bele Putyin és az orosz nemzetbiztonsági apparátus forgatókönyvébe. Bár még korai volna temetni a minszki megegyezést, hiszen a hasonló átfogó tűzszüneti megállapodások teljes végrehajtása (értsd állandó, tényleges fegyvernyugvás) tapasztalt diplomaták szerint fél évet vesz igénybe, de a helyzet változatlanul borulékony. Amíg nem áll helyre a bizalom minimuma, addig maradnak a kényszerítő eszközök. Mindkét oldalon.

A Külügyminiszterek Tanácsának utolsó ülésén nem is jutottak ennél messzebb. Maradnak a szankciók, ameddig Oroszország nem vonja ki a Moszkva által letagadott csapatait és “önkénteseit” Kelet-Ukrajnából. További látványos katonai beavatkozás esetén további vállalatok, bankok, magánszemélyek kerülhetnek a szankciós listára. Paradox módon ehhez is a bizalom egy megjelenési formájára, hitelességre van szükség. Ha kétségek merülhetnek fel Putyinban azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi szankciós rezsimet az EU hosszabb távon is képes fenntartani, ha reménykedhet abban, hogy egyes tagországok majd csak megtörik az egységes politikát és a vétó eszközéhez nyúlnak az Európai Tanácsban, akkor a jelenlegi kilátásoknál is tovább húzódhat a válság. A hiteles európai elköteleződéshez egységes – a mostaninál egységesebb – fellépésre van szükség.

Igaz ugyan, hogy az Európai Unió sokkal jelentősebb veszteségeket szenved a kereskedelmi háborúban, mint az Egyesült Államok. 2012-ben az EU kereskedelmi forgalma Oroszországgal 270 Mrd euróra rúgott, ami mellett eltörpül az amerikai-orosz kereskedelmi mérleg. Csak Németország 38 Mrd euró értékben exportált abban az évben Oroszországba. Tehát igen, Európának is fáj a szankciós politika. Viszont úgy néz ki, az alacsony olajárak és a szankciók együttes hatása sokkal keményebb Oroszországban. Nem pusztán a növekedési kilátások miatt (az előrejelzések hasonlóak Németországban is), hanem mert a német gazdaság könnyebben visel el egy szolid recessziót, mint az orosz.

Ennek a farkasszem-nézésnek persze akkor van igazi értelme, ha Európának van elképzelése arról, hogy miféle viszonyt szeretne Oroszországgal hosszú távon. Bár az Európai Parlamentből nézve még halovány jele sincs annak, hogy érlelődne valamiféle egységes orosz-politika, az legalább világos, hogy a külügyi főképviselő hajlandó a parlamenttel szorosabb együttműködésben átvizsgálni az uniót körülvevő válsággócok kezelésének lehetőségeit. Kis lépés ugyan, de nem jelentőség nélküli, hogy Mogherini asszony betartotta szavát (lásd bizalom) és a parlament Külügyi Bizottságát a Külügyminiszterek Tanácsának ülése előtt tájékoztatta a találkozó előkészületeiről és napirendjéről, és ugyan zárt ülésen, de meghallgatta a parlamenti frakciók véleményét, többek között Ukrajna és Oroszország kérdésében.

Mivel a Kijevbe igyekvő amerikai diplomaták nagyobbrészt megállnak Brüsszelben, elég jól tudható, hogy mi az amerikai álláspont ebben a pillanatban. Szankciók, ameddig Oroszország katonailag ki nem vonul Ukrajnából, addig is egységes, határozott diplomáciai fellépés a három- és többoldalú tárgyalásokon, az európai tagállamok különalkuinak felszámolása és megakadályozása. Azt is lehet tudni, hogy ezekkel a német külügy és Merkel környezete is egyetért. A német geopolitikai helyzet azonban nyilván azt diktálja, hogy előbb-utóbb kezdjenek el gondolkodni azon, hogy miféle politikai megoldás terelhetné vissza Putyint a tárgyalóasztalhoz. Sokan gondolják, hogy  az Ukrajna körüli konfliktus egyelőre élesedni fog, nem enyhülni. Ebbe az irányba mutatnak a kelet-ukrajnai hadmozdulatok és az orosz elnök kardcsörtető szocsi beszéde is. A helyzet tehát tovább romolhat, ez igaz, de a diplomáciában éppen ezek azok a pillanatok, amikor a nem-katonai megoldásokat intenzívebben kell keresni. Mert minden diplomata tudja, sőt jó néhány katonai vezető is, hogy a fegyveres konfliktus mindig a diplomácia, a racionális politika kudarca.

Normális körülmények között Magyarország éppen ebben a pillanatban és éppen ebben az irányban tudna leghasznosabb lenni a konfliktus minden szereplője számára. Csakhogy a magyar kormány eljátszotta ezt a lehetőséget.

Magyarország ma nem pusztán az egyik renitens a “Gazprom-tengely” országai közül (ide számítják még Szlovákiát és október óta Csehországot is). Azt sem nézik már jó szemmel Berlinben, hogy a három kelet-közép-európai ország néha disszonáns hangot üt meg a NATO-csapattelepítések, vagy az energiapolitika kérdésében, mert a térségben masszívan jelen lévő orosz propaganda miatt a kiéleződő helyzetben kívülről nagyon úgy tűnik, hogy ezek a hangok Putyin kottájából származnak. De a magyar diplomácia még ennél is rosszabb helyzetben van. Szétrombolt hitelessége morzsáit kellene összeszedni és újraépíteni.

Hogy miért szigetelődött el az ország a nemzetközi politikában, azt már többen megírták. Ennek a folyamatnak az amerikai kitiltási ügy csak az utolsó felvonása. November elejére láthatóan a magyar kormány is felismerte, hogy ebből a zsákutcából csak az ellenkező irányban van kijárat. A miniszterelnök a kicsit félrekezelt Die Welt-interjúval meg is kezdte a külpolitika áthangolását. Csakhogy az önkéntes és nyilvános alárendelődés a német külpolitikának, valamint az Európai Unió iránti lojalitás hangoztatása biztosan nem lesz elég a bizalom visszaszerzéséhez. Ez legfeljebb negyedfordulat, ami az elszigetelődés megtöréséhez kevés. A szavakon kívül konkrét lépésekre is szükség lesz. A Déli Áramlatból való szolid kihátrálásig valószínűleg nem lesz megállás, a korrupciós ügyeket is kezelni kell, méghozzá nem csak azért, mert az Egyesült Államok ezt várja, hanem mert erre Berlinben is rábólintanak.

Csak ezek után kezdődhet el az, amit valóban diplomáciának hívunk. A hitelesség minimumának visszaszerzése után. De addigra már nem Magyarország fogja szállítani az ötleteket és a kapcsolatokat az ukrán rendezéshez. Örülhetünk, ha megtalálja a helyét a nap alatt.

(A szerző a Lehet Más a Politika európai parlamenti képviselője)