Minden szavával egyetértek: „A szlovák nép tanúságot tett a közös keresztény értékekről és a normalitásról. Véleményük visszatükrözi, amit Magyarország Alaptörvényébe foglalt a család védelméről”. Pontosan így van: a szlovák nép tegnap jól érthetően közölte: 80%-a magasról tojik az évek óta nagy hévvel izzított végső harcra a „családokat bomlasztó genderideológia” (kerényiül „buzilobbi”) ellen.

Szlovákia jóval vallásosabb ország, mint Magyarország. A népesség 84%-a vallja magát hívőnek, és közel kétharmad a katolikusok aránya, ezek a számok nálunk az 55 ill. 40%-ot sem érik el, vallástalannak vagy semlegesnek ott csak a 15% vallja magát, míg nálunk ez az arány 30% fölött van.

Elvileg lett volna táptalaja tehát a keresztes háborúnak, amibe évek óta nagy erőkkel szállt be a katolikus egyház, vállvetve a lengyelekkel, ahol tavaly teljesen abszurd módon, az év szava lett a gender. Csehországban, ahol hírhedten szekuláris (60% a vallástalan!) a társadalom, az egészet csak körberöhögték.

Ebben a magyar katolikus egyház – jól felmérvén az esélyeket – hálistennek kispályás, minden semjénkedés ellenére. A szlovák püspökök körlevelekkel és odamondogatós nyilatkozatokkal igyekeztek felkorbácsolni az érzelmeket, hergelni az ún. hagyományos család híveit a patás ördögnek beállított feministák mint támadók ellen. Akik többnyire zavartan vonogatták a vállukat és folytatták kutatásaikat a nők alacsony politikai részvételének káros hatásairól vagy a gyermekek nappali ellátása és a foglalkoztatás összefüggéseiről. Időnként konferenciákon próbálják, próbáljuk elmagyarázni: ami a kelet-európai társadalmakban a nőknek jobb helyzetet hoz, az épp a jobbosok által vizionált nemzethalál (magyarul demográfiai válság) ellenszere lehet: épp nem a konyhába száműzött nők, hanem a dolgozó, biztos egzisztenciát teremtő nők azok, akik szülnek második, akár harmadik gyereket, ha a gyerek elhelyezésére megnyugtató megoldást találnak. De hát ez ugye unalmas szakpolitika.

Nem meglepő módon nemcsak az egyház, de a politika is benézte a néplelket: Fico, aki a kudarcos tavalyi elnökválasztási kampánya során hirtelen felfedezte magában a hívőt és hírhedt interjújában még egy elhomályosult tekintetet is sikerült produkálnia a gyerekkori templomjárásra emlékezvén, ebbe is beleállt, bár a rá jellemző kétarcúsággal. Sőt, az őt csúnyán megverő Kiska elnök, különös, családi hátterű nyomásra szintén beszállt, és egy szép napon saját szakállára közölte: elmegy, és igennel fog szavazni. A tanácsadói – a legkiválóbb szlovák értelmiségiekből válogatott csapat áll mögötte – csak néztek.

Ha mindez nem lett volna elég, a végére csak sikerült a baloldalnak is felhevülni, Radicova pl. drámai hangú interjút adott a Dennik N nevű új, független lapnak, a minőségi sajtó új sztárjának, amely itt olvasható angolul. (Ez az oligarchák által elfoglalt SME romjain született, hatalmas sikerrel induló új portál és napilap.) Volt egy kis fasisztázás is a fontosabb megmondóktól, ahogy kell.

Az eredmény: az ideológiai csodafegyver teljes besülése. A szlovák nép plázázással töltötte a napos februári szombatot, és magasról tett az ádáz küzdelemre.

A területi megoszlást közzétevő táblázatokban a legszebb meglepetés az volt, hogy nem a mindenki által várt – kétségtelenül konzumfetisiszta – pozsonyi körzetben volt a legalacsonyabb a részvétel. Nem fogják kitalálni hol: abban a besztercei körzetben, ahol tavaly – mindenki jeges rémületére – egy gyakorló fasisztát választottak meg megyei közgyűlés elnökének. Emlékszik még valaki Kotlebára? Na ugye. Akkor és ott mindenki a szívéhez kapott, és fasizálódó Szlovákiáról beszélt. Az emberek meg szépen levonták a tanulságot, és tegnap végképp világossá vált: működik a társadalom immunrendszere, hogy a legszebb közhelyet használjuk, ami ebben a témában lehetséges.

Természetesen mindez annak az eredménye, hogy a szlovákok már a 90-es években túlestek a Meciar-korszakon, és egy életre levonták a tanulságokat. Mindez sajnos még előttünk áll, és a tegnapi médiatörténeti események nem sok jót jósolnak a „polgári Magyarország” mögött álló csoportok csodás színvonalú küzdelme tekintetében. Még sok csúnyát kell lenyelnünk, hogy mi is megértsük, amit a szlovákok már megértettek évtizedekkel előttünk. Lehet őket lenézni, de ez csak a mi provinciális tájékozatlanságunkat mutatja.

Conchita eközben Budapesten egy bulvárújság buliján belevágott a műsorba, és a beszámolók szerint „imádták”. Igaz, az ellentábor egy kis bombariadóval gondoskodott a rövid izgalomról, hogy aztán annál látványosabban vonuljon be az önmaga által megállíthatatlannak nevezett jelenség, majd félméteres szempilláit diadalmasan végigrebegtetve a megjelent több száz kiszeltündén, belecsapott a giccslecsóba. Személy szerint én ugyan szabályosan rosszul vagyok tőle, de minél jobban kapálódzik a szerencsétlen izgága törpeminoritás ellene, annál jobban mulatok.

Már bánom, hogy nem kötöttem nagy összegű fogadást arra, hogy ez lesz. Évek óta mondom: ennek az antifeminista, a genderideológiát a patás ördögnek kikiáltó szánalmas kis birkózásának kizárólag akkor lehet némi jelentősége (akkor se nagy), ha pénzt, időt és energiát nem kímélve beleveti magát az ellentábor. Ha az ideológiai csapatok felfegyverzésére, és a visszavágóra költjük azt a kevés pénzt, amit a nők segítésére jut, akkor tartósíthatjuk ezt az állapotot, és ezzel épp a lényegről tereljük el a figyelmet: a nők mindennapos megalázása elleni küzdelemről, az emberi jogi, munkaügyi és szexuális kizsákmányolás és erőszak csökkentésérről, a feminizmus évszázados felvilágosító szerepéről, és alapvető lényegéről: nőkről és férfiak társadalmi együttéléséről.