Szökésben

Rendőreink pénteken „természetesen” hiába őrjítették meg a főváros és környékének lakóit az útzáraikkal előidézett forgalmi dugókkal, a fent nevezett szökött rabot nem tudták elkapni. Őket viszont a jelek szerint megint elkapta a gépszíj és a józan mérlegelést félretéve újfent ágyúval mentek verébre, barikádokkal övezték a várost, pedig a módszer eredménytelenségére a régi szólás is felhívja a figyelmet. Na jó, mondhatnák erre, nekik már sikerült egyszer a mutatvány, ha nem is ágyúval, de  tankkal fogni tüntetőt (madarat), ami azonban a nagyfokú hasonlóság ellenére lássuk be, mégsem ugyanaz.

Mi is történt? Egy csibész, talán a közeledő karácsony hangulatát megérezve, nem tudta elfojtani hirtelen feltoluló szabadságvágyát és tanúkihallgatásra történt elővezetéséről az állítólag szigorúan őrzött gyorskocsi utcai intézményből engedély nélkül távozott. A hely őrzésének szigorúságára egyébként jellemző, hogy emlékezetem szerint annak idején a whiskys rablóként elhíresült másik jómadár is kificamította a bokáját, amire önkényesen ki tudott onnan szabadulni! Pénteki történetünk főszereplőjének a távozás közben személyes afférja támadt őrzőjével, amit a hírek szerint régi magyar szokás szerint diszkréten a férfiaknak fenntartott illemhelyen intéztek el, és szintén a híradások számolnak be arról, hogy az eredetileg állig felfegyverzett börtönőr („büntetés-végrehajtási felügyelő”) állapota szépen javul. 

Történt még, hogy a lovagias ügy elintézése közben valahogy a szökött rabhoz keveredett az őr fegyvere és alighanem ebből lett a ribillió: a szokásos év végi leltár előtt pár héttel lába kelt egy kincstári tulajdonnak! Minden bizonnyal a sok vádból, újjal történő mutogatásból lett elege a rend őreinek, miszerint képtelenek volnának megvédeni nemhogy a magán- , de még a közvagyont is, lásd: privatizációs visszaélések szabadlábon vigadó trükközői, és elhatározták, kerül amibe kerül (nekünk), azt a fegyvert márpedig visszaszerzik!

Másra a hihetetlen méretű akció láttán ugyanis nem tudunk gondolni, mivel történetünk főszereplője korántsem az egyetlen bűnelkövető, aki saját elhatározásból szembe haladva törvényeinkkel, önkényesen választotta a már annyiszor megénekelt szabadság gyönyörét. Mégsem indul utánuk az országnak, a városnak százmilliós kiadásokat okozó hajsza, a populációra nehezedő pszichikai teherről nem is beszélve. Hogy fegyver van a szökevénynél? Na és? Nyílván tud vele bánni, véletlen balesettől tehát nem kell tartani, hiszen azt a benzinkutat sem valószínű, hogy eszköztelenül, puszta rábeszélőkészsége révén volt képes kirámolni. Fegyvert meg ha akart, úgyis tudott volna könnyedén szerezni, maguk a rendőrségi becslések is ezrekben mérik a lakosság tulajdonában illegálisan tartott lőfegyverek számát.

Vagyis mire volt ez a brutális üldözés, ami több millió ember közel egész napját tette lehetetlenné? Nem lehet, hogy csupán egyszerű presztízs akcióról lenne szó a mostanában annyiszor a szőnyeg végére állított rendőri vezetők részéről, akik az újabb megszégyenülésnek   kívántak elébe menni pénteki erődemonstrációjukkal? Netán a büntetés végrehajtást és a rendőrséget egyszemélyben felügyelő miniszter akciója volna az egész, menekülvén az újabb lemondás kényszerétől, tehetetlenségét beismerendő? Ami a lemondást illeti, meglepetést aligha okozna vele, még a miniszterelnöknek sem, aki nyílván marasztalná a számára pótolhatatlannak tűnő embert.

Michnai Attila