Fatah fegyveresek csatába indulnak © AP

A különbség oka ugyanaz, ami Oroszországot is kis híján a polgárháború szakadékába manőverezte: a demokratikus tradíciók kóros hiánya. Elmondható, hogy a palesztin társadalom döntő többsége nemhogy Izraellel szemben nem volt képes békés megegyezésre törekedni , de önnön belső ügyeit, közös dolgait, saját nemzeti konfliktusait is képtelen véráldozat nélkül menedzselni. A nyugati hatalmak jelenleg a mérsékelt szerepében domborító Arafat-örököst támogatják Jaszin sejk fundamentalista utódaival szemben. Árnyalat-és hangsúlybéli különbségek tényleg vannak, de ezek nemigen tudják elfedni a tényt, hogy mindkettő oly messze esik a nyugati plurális értékektől, mint Makó Jeruzsálemtől.

Nagy esély van rá, hogy Mahmud Abbasz palesztin elnök kopírozni fogja orosz kollégája, Borisz Jelcin 1993-as bravúrját. Jelcin akkor saját parlamentjét oszlatta fel és lövette széjjel, mivel a törvényhozást uraló vörösbarna blokk a demokratikus reformok felülírására készült. Abbasznál is felmerült lehetséges opcióként a Hamasz-többségű parlament (és a kormány) menesztése. Márpedig, hogy ez vértelenül nem fog menni, arra a jelenlegi fejlemények szolgálnak bizonyítékul. A Fatah és a Hamasz félkatonai bandáinak véres harca leginkább a ’20-as évek amerikai szesztilalmának gengszterháborúit idézi fel bennünk. Dzsipeken és limuzinokon száguldozó, rosszarcú, gépfegyvert viselő figurák, merényletek, emberrablások, rituális temetési menetek.

A Fatah állampárti struktúrájú, az illegális kommunista mozgalmak gyakorlatából sok mindent – személyi kultusz, mozgalmi nevek, antiimperialista hevület - ösztönösen átvevő posztnasszerista képződmény. Melynek kiképzőtáboraiban a ’80-as években egyaránt megfordultak KGB-s tanácsadók és a nyugatnémet neonáci, Karl-Heinz Hoffmann csoportjának paramilitáris, antiszemita gyilkosjelöltjei. Bár a Fatah világi szervezetként határozza meg magát, soraiból öngyilkos merénylők is verbuválódnak.

Hamász hívek lőállásban © AP

Az alapokmányában a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét történetileg hiteles dokumentumnak nyilvánító, Palesztinát iszlám waqf, tehát hitbizomány gyanánt kezelő Hamasz pedig nyíltan zsidógyűlölő vallási fanatikusok gyülekezeteként indult. De amikor 1987 végén az Arafat vezette Fatah kirobbantotta az első intifádát, Izrael számára jó ötletnek tűnt, hogy a Hamasz leplezett, háttérbeli támogatásával megossza a palesztin egységfrontot. Nem volt ez újdonság. Szadat egyiptomi államelnök is vallási pártkezdeményekre támaszkodott a szovjetbarát baloldallal való szakítás, és az Izrael Államnak történő kéznyújtás idején. Vagy ahogy a CIA a tálibok elődeit protezsálta a Szovjetunió Afganisztánba bevonult hadosztályai ellenében. Ám a rövid távon esetleg kifizetődő cselfogás az idő haladtával mindenütt visszafelé sült el.

Most a nemzetközi közösség, kisebb rossz gyanánt Abbaszra fogad, tőle reméli a hitből öldöklő vallási szociopaták megfékezését. Csakhogy legyünk realisták: ugyan minek tudott (vagy akart) a mindenkori palesztin vezetés eddig gátat vetni? Mert a mindent szétrohasztó korrupciónak, az inkompetens közigazgatás tehetetlenségének, a külföldi segélyek pazarlásának-fosztogatásának aligha. (Egy 2003-as felmérés szerint a palesztinok nyolcvan százaléka tartja megvesztegethetőnek saját vezetőit. A helyzet pedig azóta csak romlott.) Ráadásul ez még nem is a legrosszabb dolog a Föld egyik legfiatalabb államszerűségében.

Őszintén, ugyan mi lenne a közvélekedés Magyarországgal kapcsolatban, ha az egymással harcoló pártjaink állig felfegyverzett halálosztagokkal adnának nyomatékot érveiknek, vállról indítható rakétákat lődözve a másik székházába? A kormány rendőrsége pedig nemcsak hogy képtelen megfékezni a népüket és a szomszéd országok lakosságát egyaránt tizedelő brigantikat, hanem tisztikarának jelentős része maga is részt vesz a cselekményekben.

Úgy tűnik, a palesztinok sem fogják elkerülni a fejlődő világ, Fekete-Afrika, Délkelet-Ázsia és Latin-Amerika társadalmainak a gyarmati uralomtól való megszabadulást követő, szomorú és kiábrándító sorsát. Mely szerint a függetlenséggel cseberből vederbe kerültek: idegen megszállók helyett sajátjaik – pénzéhes, korrupt hadurak, demagóg világmegváltók, bigott vajákosok és önimádó zsarnokok – szipolyozzák őket. Akiket nem lehet segélyekkel, tárgyalódiplomáciával demokráciára téríteni, mert az összes ígéretüket megszegik, s kizárólag az erőszak nyelvén beszélnek. Tragikus, de a palesztinok is csak saját kárukon fogják megtanulni, hogy üres hassal nem lehet himnuszt énekelni. Vagyis hiába a függetlenség, ha nincs szabadság. S mi végre a haza, ha nincs haladás. Mit ér a nemzeti felbuzdulás, ha nincs jogbiztonság, félelem nélküli élet, piacképes megoldásokon alapuló jólét.

Drága lecke lesz, és sajnos itt az érdemjegyeket ártatlan civilek vérével írják a bizonyítvány lapjaira.